Különleges élményben lehetett részük a magyar jégkorongozóknak 1964 januárjának vége felé: a szovjet válogatottal találkoztak Innsbruckban, a téli olimpia selejtezőjében. Itthon azon a héten mutatták be a Kegyetlen éjszaka című szovjet filmet, talán felvezetőjéül annak, ami a 10 836 nézőt befogadó Olympiahalléban következett.
A magyar együttes a következő játékosokat vonultatta fel: Vedres Mátyás (Újpest), Losonczi György (Vörös Meteor); Babán József, Kertész József, Koutny Lajos (mind BVSC), Raffa György (FTC), Ziegler János (Vörös Meteor); Bánkuti Árpád, Lőrincz Ferenc, Orosz Károly, Zsitva Viktor (mind Újpest), Balogh János, Jakabházy László, Schwalm Béla (mind FTC), Bikár Béla (BVSC), Rozgonyi György (Vörös Meteor).
E fiúkkal szemben olyan korongművészek álltak, akik közül öten nyertek három, hatan két, hárman egy olimpiai bajnoki címet. (A vb-aranyérmeket másnap reggelig sorolhatnánk.) Ott volt minden idők ötödik és tizedik legjobb szovjet támadó trojkája, a Loktyev, Almetov, Alekszandrov és a Borisz Majorov, Sztarsinov, Jevgenyij Majorov hármas. Ne legyintsünk az ötödik meg a tizedik helyre! Az első négy csatártriónak ugyanis a Mihajlov, Petrov, Harlamov, a Krutov, Larionov, Makarov, a Homutov, Bikov, Kamenszkij és a Vikulov, Polupanov, Firszov, hatodiknak a Kapusztyin, Malcev, Balderisz sort választották.
Anatolij Firszov is játszott Innsbruckban. A harmadik sorban, Leonyid Volkov és Viktor Jakusev oldalán. Talán ő volt a nagyok közt a legnagyobb. Még Valerij Harlamovnál, Szergej Makarovnál, Alekszandr Malcevnél is hatalmasabb. Négy vb-n lett gólkirály úgy, hogy majdnem annyi gólpasszt is adott, ahány gólt szerzett; hatvanhétben 11+11-et, hetvenegyben 10+9-et produkált.
A virtuózok listája nagyjából olyan névsor, mintha a futballban Garrinchát, Altafinit, Vavát, Pelét, Zagallót, Pepét, Amarildót, Jairzinhót, Tostaót, Edut, Bebetót, Romariót, Ronaldót, Rivaldót, Ronaldinhót idéztük volna fel. A hoki „braziljai” 1964 és 1976 között sorozatban hódították el az ötkarikás aranyérmeket – ez idő alatt huszonhét olimpiai meccsük közül huszonötöt nyertek meg (egy-egy döntetlen és vereség mellett), s a Szovjetunió legjobbjaiként kilenc olimpiából hét téli tornán bérelték ki az elsőséget. A nyolcvanas játékokon, Lake Placidben kikaptak az Egyesült Államok amatőrjeitől (4:3), ezt örökítette meg a Csoda a jégen című film, bár az igazi káprázat egy évvel később tette próbára a szemet, amikor a Kanada Kupa montreali döntőjében a „vörös gépezet” 8:1-es diadalt aratott Kanada professzionális válogatottja fölött. Arról a meccsről nem készítettek filmet, de Wayne Gretzky és a többi NHL-sztár nézett, mint a moziban...
Képzelhetik, mit éltek át a magyarok hatvannégyben. Abban az évben jobban érezték magukat az újpesti nyitott jégpálya avatásakor vagy a Központi Sportiskola jégkorong-szakosztályának megalakulása alkalmával, meg persze akkor is, amikor átvehették a MOB-tól a játékokra nekik rendelt Adidas-korcsolyákat. Lábakat és kezeket nem kaphattak, pedig Innsbruckban 711 szovjet válogatott gól állt velük szemben – csak, ami a támadósorokat illeti –, ráadásul az ellenfél játékosai oly követhetetlenül cikáztak a jégen, mint a tiroli településen négy aranyérmet nyerő gyorskorcsolyázó, Ligyija Szkoblikova.
Az első harmad 8:0-lal zárult, majd a második végén már 14:0 volt „oda”. Ez huszonegyet ígért, de a magyar együttes megúszta 19:1-gyel, Rozgonyi gólszerzőként ugyanúgy kihúzhatta magát, mint Koutny zászlóvivőként az olimpia megnyitóján. A szovjet válogatott utóbb százszázalékos teljesítménnyel, meccsenkénti kilences gólátlaggal vitte el a pálmát, a nemzetközi szövetség Borisz Majorovot választotta a megannyi trükkös támadó közül a torna legjobb csatárának. A szovjet küldöttség vezetői azonban váratlanul úgy döntöttek: átadják a különdíjat Eduard Ivanovnak. Így lett az olimpia legkiválóbb „csatára” egy hátvéd...
Hogy a 134-szeres válogatott, még 1968-ban, Grenoble-ban is olimpiai bajnok Majorov mit szólt ehhez, az pontosan nem tudható, de sejthető.
