Nagyon fáj - hasított belém egy érzés, olvasva a Színház- és Filmművészeti Egyetem mindennapi vergődéséről megjelent legújabb híreket. Szabad-e másként kifejezni, mit érez a magyar kultúrát szerető ember, mint József Attila 1936-ban írt, végső kétségbeeséstől hajtott szerelmes versével? Pedig most másról van szó, arról, hogy a magyar kultúra egyik legerősebb oszlopát az állam könyörtelen erőszakszervezete hatalmi mámorában néhány hónap alatt lerombolta.
Kell-e siratni? Szabad-e siratni? Mennyit ér az az élet, amelyiket el se siratnak? És ha siratunk, legyünk-e álszent képmutatók, vagy legyünk pőrén őszinték, ahogy József Attila tárta elénk szétbomló költői lelke teljes fájdalmát?
A magyar felsőoktatás akkora traumát él át a mostani Orbán-kormány és elődei forráskivonása és ellentmondásos döntései miatt, mint az első világháborút követően, amikor a magyar közoktatás nemcsak elveszítette intézményeinek felét, hanem a teljes felsőoktatást újjá kellett szervezni a kis Magyarországon. A külhonba került egyetemek tanári kara erőt vett magán, nem szóródott szét, hanem együtt maradva áttelepült a kis Magyarországra, így pl. a kolozsvári egyetem Szegeden, a pozsonyi egyetem Pécsen, a selmecbányai főiskola Sopronban, az Eperjesi Evangélikus Jogakadémia Miskolcon, a Máramaros-szigeti Református Jogakadémia előbb Hódmezővásárhelyen, majd végül Kecskeméten, heroikus munkával nulláról indította újra az oktatást.
Az Orbán-kormány minden demokráciát nélkülöző akaratára az egyetemek átalakítása kisebb-nagyobb konfliktusok közepette zajlott vagy zajlik. De a többi egyeteménél nagyobb traumára számíthatott az SZFE tanári kara, hiszen a kaposvári előzmények alapján tudták, mit fog tenni Vidnyánszky Attila és a fölé rendelt miniszter. Ekkor kellett volna az egyetem választott vezetésének igazán koncentrálnia az erőit. Közös akarattal, egymás kezét el nem engedve, ahogy a diákok tették, harcolni kellett volna a külhoni gerilla küzdelmekben megedződött és egy zsoldos hadsereg alaposságával dolgozó Vidnyánszky Attilával és a Magyar Teátrumi Társasággal szemben. Többször ott voltam a diákok rendezvényein, vonulásain, tüntetésein, láttam az összefogást, hallgattam naiv lelkesedésüket, és örültem, hogy ekkora bajban a fiatal szív milyen csodákra képes.
A tanári kar nem értette meg a helyzetet, nem emlékezett a Trianon utáni egyetemi oktatás újjáépítésére, nem ismerte fel az összefogás erejét, vak volt ahhoz, hogy a helyes cselekvési utat lássa. Valami külső csodára vártak és nem hittek magukban. Nem hitték, hogy ők maguk a csoda, úgy és együtt, ahogy a történelem összesodorta és kiformálta őket. Hihetetlen naivitással megbocsáthatatlan hibák sorozatát követték el. Lemondott a rektorhelyettes, követte a teljes Rektori Tanács, és a tanárok is egymás után adták be a felmondásukat, a maradók pedig sztrájkot szerveztek.
Ezeknek egyikét se lett volna szabad megcselekedni. Tudniuk kellett volna, hogy nagy baj idején a hajóskapitánynak és tisztjeinek utolsóként szabad elhagyni a fedélzetet. Ha nem így tesznek, az áldozatok száma óriási lesz. Így is lett. Mára gyakorlatilag a teljes diáksereg és a teljes tanári kar áldozat. Az SZFE hajó elsüllyedt, a diákok, tanárok mentőövekbe és roncsokba kapaszkodva hánykódnak a tengeren. És nem látom, hogy hol van a mentőcsónak, hol a szárazföld és hol a jövő. Többszáz derékba tört élet segítségre, gyógyulásra, csodára vár - ahogy József Attila is 1936-ban.