Az EU-ban már az új esztendő első napjaiban egymásra mutogatás kezdődött, ki a hibás azért, hogy az oltások nem a kellő ütemben haladnak és mi az oka annak, hogy Izrael toronymagasan megelőzte az EU-t a vakcinákkal. Franciaországot pedig azzal vádolják, hogy nyomást gyakorolt az EU-ra, részesítse előnyben a Sanofi oltóanyagát, amit viszont várhatóan csak a harmadik negyedévben engedélyeztethetnek. Párizs tagad, de az egész vita aligha csillapodik le egyhamar. Az európai vakcinakampánynak azért is van igen komoly politikai jelentősége, mert az egyes tagországok kormánypártjainak népszerűségét is jelentősen befolyásolhatja, ha az oltásokkal nem haladnak a várt ütemben.
A következő hónapokban kell az utolsó simításokat elvégezni azzal kapcsolatban, hogy elkezdhessék átutalni a tagállamoknak a járvány gazdasági hatásait enyhíteni hivatott helyreállítási alap pénzeit, amely vissza nem térítendő támogatásból és hitelből áll. A pénzek csordogálásával talán még jobban lelassulhat az európai populisták térnyerésének már 2020-ban megkezdődött folyamata. Ausztriában például az Osztrák Szabadságpártnak a Sebastian Kurz kancellár vezette kormányból való kiesése után váratlanul olajozottan működött az Osztrák Néppárt és a zöldek koalíciós együttműködése, amit már európai modellnek is tartanak. (Orbán Viktor még a 2019-es európai parlamenti választás előtt épp a mérsékelt és a radikális jobboldal együttműködését propagálta). Az átfogó környezetvédelmi programot hirdetett Emmanuel Macron francia elnök is kevesebb turbulenciára számíthat, igaz, ehhez némi jobbra fordulása is kellett. Mindenesetre a 2022-es elnökválasztás megkérdőjelezhetetlen favoritja. Olaszországban viszont az év máris koalíciós válsággal indul, de ez az országban már-már mindennapos.
Egy fontos parlamenti választást rendeznek az Európai Unióban, az azonban annyira jelentős lesz, hogy az EU további sorsát is meghatározza: szeptember 26-án rendezik meg a német parlamenti választást. Több tekintetben is történelmi lesz. Egyrészt azért, mert Angela Merkel nem indul újra a kancellári tisztségért, ezzel egy másfél évtized óta tartó korszak zárul le. Másrészt az is példátlan, hogy az uniópártok csak néhány hónappal a választás előtt döntik el, ki legyen a kancellárjelöltjük. Elvben szinte biztos, hogy ismét az uniópártok valamely politikusa áll majd a Merkel utáni első német kormány élére, de hogy kereszténydemokrata, vagy a Keresztényszociális Unió delegálhatja-e a szövetségi kormány új vezetőjét, az jelen állás szerint legkorábban is csak márciusban dől el.
Az első fontos lépés január 16-án lesz, amikor a CDU küldöttei digitális kongresszuson döntenek arról, Annegret Kramp-Karrenbauer után ki legyen a párt elnöke, a konzervatív szárny által pártfogolt Friedrich Merz, a Merkel politikájához talán legközelebb álló Armin Laschet, Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke, vagy Norbert Röttgen, aki 2009-2012 között Németország környezetvédelmi minisztere volt. Szoros verseny alakulhat ki közöttük, Merz ugyan a legnépszerűbb a párt „bázisában”, de a kongresszuson sok olyan küldött szavazhat, akik közelebb vannak a tűzhöz, ők inkább Laschetet pártfogolhatják annál is inkább, mert a delegáltak mintegy harmada Észak-Rajna-Vesztfáliát képviseli. A legutóbbi felmérések szerint Laschet nagyon sokat faragott a hátrányából: a CDU szavazói körében Merz 29, ő és Röttgen 25-25 százalékon áll.
Ám még ezzel a választással sem dől el az uniópártok kancellárjelöltjének személye. Markus Söder bajor miniszterelnök ugyan rendre azt állítja, saját jövőjét Münchenben képzeli el, több jel is arra utal, hogy nem lenne ellenére a Berlinbe költözés. Söder mellett szólhat, hogy Németország legnépszerűbb politikusai közé tartozik, jóval kedveltebb bármelyik CDU elnökjelöltnél.
A szociáldemokraták már tavaly eldöntötték, hogy kancellárjelöltjük Olaf Scholz lesz. A szövetségi pénzügyminiszter ezért egyre aktívabbá válhat a következő hónapokban. Első lépésként bírálta minisztertársát, az egészségügyi tárcát irányító Jens Spahnt. Mi ennek a jelentősége a kancellárválasztás szempontjából? Az, hogy ha Laschet lenne a pártelnök, Spahnt tenné meg helyettesének.
Az év végén az utolsó pillanatban ugyan megállapodás született az Európai Unió és a brit kormány között a Brexit lezárásáról, s azóta Boris Johnson kormányfő és a toryk népszerűsége is nőtt, de ez még nem jelenti azt, hogy stabil az Egyesült Királyság helyzete. A legutóbbi felmérések szerint már a skótok 58 százaléka jelezte, hogy önálló államot akarnak, Nicola Sturgeon, Skócia első minisztere pedig azt ígérte, hamarosan önálló országként ismét csatlakoznak az EU-hoz. Sturgeon még nagyobb tekintélyre tehet szert a májusi regionális választás után. Walesban és Londonban is szavaznak majd.
– Rónay Tamás
Kevés ok van a reményre a Közel-Keleten
Míg a fejlett világ népei a járványtól megváltást ígérő, minél gyorsabb oltókampányért áhítoznak, addig számos közel-keleti országában a élelemért, a megélhetésért vagy a polgárháborúkat lezáró békéért fohászkodhat a lakosság. A régióban a koronavírus fokozott gazdasági sokkot okozott – a fertőzésveszélyen, lezárásokon és a turizmus összeomlásán felül az alacsony olajárak is hozzájárultak visszaeséshez. Csekély a reménye annak, hogy 2021 a kilábalás éve lenne, mivel a térség talpraállását feloldhatatlannak tűnő konfliktusok akadályozzák.
Sorsdöntő kérdés továbbá, hogy a leendő amerikai kormányzat mit kezd Iránnal, képes lesz-e visszaállítani az atomalku teremtette feszült nyugalmat. Biden ugyan megígérte, hogy megmenti a többhatalmi egyezményt, ám ez nem ígérkezik könnyű feladatnak. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy kettőn áll a vásár, a siker attól is függ, hogy a teheráni rezsim mennyire hajlandó megbocsátani a Trump-adminisztráció szankciós politikáját. A megválasztott elnöknek az is kihívást jelent, hogy nemcsak a perzsa állam nukleáris ambícióit, hanem annak térnyerését is valahogyan féken kellene tartani és ideális esetben vissza kell szorítani. Irán megkerülhetetlen tényező a térségben – többek között befolyása van a jemeni polgárháborúban nyerésre álló síita húszi lázadókra, a Gázai-övezetet uraló palesztin, iszlamista Hamászra, illetve az iraki alkotmányos rendet fenyegető síita milíciákra. Egy Teheránnal való esetleges átfogó kiegyezés tehát az egész régió stabilitását növelné. Noha áttörésre csak hosszabb távon van lehetőség, várhatóan már az idei évben eldőlhet, hogy Bidennek van-e esélye elindítani a projektet – ha az esedékes iráni elnökválasztáson a keményvonalas jelölt győzne, akkor az atomalku talán megmenthető, de Teherán szinte bizonyosan nem lesz pacifikálható a közeljövőben.
Ugyancsak érdemes lesz odafigyelni a palesztin-izraeli kapcsolatokra, ahol a legfőbb kérdés az, hogy képes lesz-e a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóság visszaszerezni befolyását, amelyen a Trump által nyélbe ütött arab-izraeli normalizációs megállapodások súlyos sebet ejtettek. Ehhez azonban elengedhetetlen lesz a palesztin politikai egység megteremtése és a régóta halogatott választások idei megtartása is.
A térség polgárháborúit illetően csak Líbiában van ok némi bizakodásra: az észak-afrikai országban kitart a tavaly megkötött fegyverszünet, a szembenálló felek pedig egy új egységkormány létrehozásáról tárgyalnak. Szíriában sincsenek ugyan komolyabb harcok a tavaly márciusi tűzszünet óta, de a békefolyamat továbbra sem lépte át a startvonalat. Jemenben viszont esély sem látszik az országot teljes nyomorba taszító konfliktus lezárására.
– Rostoványi András
