A részletek rekonstruálhatatlanok, a következmények sorsszerűek: látszik, hogy máris legendává vált a közelmúlt tragikus története. Elkobozzák a szegény utcai árus kiskocsiját és portékáját, mert nincs engedélye. Baksist akarnak kizsarolni tőle, de nem fizet, erre tönkreteszik, felpofozzák, megalázzák. Igazságtételre semmi reménye, végső elkeseredésében felgyújtja magát.
Mohammed Buazízi (1984–2011) fellobbanó gyufája lángba borította az arab világot tíz évvel ezelőtt. Amíg a szerencsétlen tunéziai fiatalember agonizált, híre messzire jutott. Érezhette Ben Ali, az ország teljhatalmú ura, hogy bajban van, különben aligha látogatta volna meg a haldoklót a kórházban. Túl késő volt. Bosszúért kiáltott a temetési menet.
Nem mindenki ismerte a fiút, annál inkább, ami pusztulásba hajszolta: a nyomort, a korrupciót, a kilátástalanságot. Már három évtizede kormányozta – értsd: maffiamód fosztogatta – az elnök klánja Tunéziát, a Nyugat asszisztálásával. Ben Ali 2011. január 14-én szökött el a népharag elől, távollétében elítélték, kimentett vagyonából szaúdi száműzetésben élt haláláig (2019).
Futótűzként terjedt az elnyomottak lázadása. A szomszédos Líbiában 42 évi uralkodás után, majd meglincselték a vízelvezető csőből előrángatott Kadhafit, a kivételes tehetségű diktátort. Egyiptomban, az arab világ szívében megbukott a szintén mozdíthatatlannak hitt Mubarak elnök. Marokkótól Kuvaitig húsz országban voltak zavargások, Szíria és Jemen véres polgárháborúba sodródott.
Csakhamar iszlamista télbe fordult az arab tavasz, odalettek a merész remények. Munkát, kenyeret akartak az elégedetlenek, nem liberális demokráciát. Veszedelmes fanatikusok, gátlástalan gazemberek, vérszomjas őrültek lettek a hangadók a felbolydulásban. Naivak voltunk, ha másra számítottunk, amíg ki nem józanított a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet felemelkedése.
Még a tűzfészek, Tunézia járt a legjobban. Másutt sok vért ontottak, kevés változott. Győzött az ellenforradalom, a Nyugat újabb pálfordulásáról pedig csak annyit, hogy francia Becsületrenddel tüntették ki azt a tábornokot, aki a kínossá váló közjáték után helyreállította a katonai diktatúrát Kairóban. Ezzel persze nincs megoldva semmi, robbanásveszélyes elegy fortyog a fedő alatt.
Az arab világ csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai. Éppoly kiábrándítóan, ahogy a régi „népek tavasza”; Petőfit, Engelst meg a többi lelkes ifjút is lesújtotta a csalódás 1848-ban. Szertefoszlottak az illúziók. Ráadásul az iszlamistákhoz hasonlóan Európában is a szélsőségesek eszméltek elsőnek, hasznot húztak a menekültválságból.
Emlékszünk még a képre, ahogy két nappal a tüntetéshullám kezdete előtt Mubarak magyar vendégével pózol? Az utolsó külföldi miniszterelnökkel, mielőtt elsöpörte a tűzvihar. Banális tapasztalatokra int a szemünk láttára kristályosodó történelem. Sokáig tűr az istenadta nép, de nem örökké. Megjósolhatatlan, melyik szikra lobban lángra. Elbukik a legszilárdabbnak tűnő önkényuralom is, és nem sejtjük, utána mi vár ránk.