Karácsony előtt fogadták el a népkonyhák működésének új szabályozását, ami egyfajta beismerése a szegénység kiterjedtségének. Pedig hivatalosan 2010 óta egymillió magyar emelkedett ki ebből a körből. Mennyit rontott a szegények életén a válság?
Nem tudjuk pontosan, de már az egymilliós adattal is bajok vannak. A hátrányos helyzetű térségekben azt látjuk, hogy vagy nem mozdul semmi, vagy minden sokkal rosszabb mint tíz-húsz éve. Őrületesen szakad szét a társadalom. Van egy nagyjából másfél milliós tömeg, amelynek évtizedek óta nem javul a jövedelmi és a lakáshelyzete, nem fér hozzá jobban a szolgáltatásokhoz. Ugyanakkor friss kutatások alig vannak szegénység ügyben, mert az ezzel foglalkozó műhelyeknek egyre kevesebb forrásuk van.
A 2008-as válságot követően még öt évig romlottak a mutatók. Most is ilyen hosszú távú társadalmi következménnyel számolhatunk?
Az előző válság legsúlyosabb tapasztalata, hogy az uniós országok többségével szemben a magyar állam nem hozott intézkedéseket a legrosszabb helyzetben lévő csoportok megmentésére és ugyanezt látjuk a mostani járványban is. Így aztán biztos, hogy tovább romlott a helyzetük és ennek hosszú távú kihatásai lesznek. A KSH országos foglalkoztatási mutatói csak egy vagy két százalékkal rosszabbak a tavalyelőttinél, de egy olyan térségben, ahol az emberek tömege iskolázatlan, ott jóval nagyobb a visszaesés. Azt sem tudjuk, hányan élnek mindenféle hivatalos jövedelem nélkül, mert ebben a társadalmilag kirekesztett csoportban végképp nincs tisztességes mérés. Csak saccoljuk, hogy 500-600 ezres lehet ez a tömeg. Nekik az évek óta nem emelt 54 ezer forintos közmunkásbér is mentőöv lehet, csakhogy az elmúlt években a kormány leszűkítette ezt a létszámot is, s az elbocsájtások ellenére az utóbbi hónapokban is jóval kevesebb a közmunkások száma, mint egy évvel ezelőtt. Sokaknak csökkent a jövedelme a válság miatt, de van, aki képes a tudásával pluszmunkát vállalni, vagy van egy kiadható, végső esetben eladható ingatlana. De aki hátrányos térségben él és csak az általánost végezte el, annak megint végzetesen beszűkült az elhelyezkedési lehetősége.
Visszatérve a népkonyhákra: az új szabály alapján, aki ételért áll sorba, annak be kell mutatnia a tajszámát, s ha nem érvényes, egy hónap alatt rendeznie kell az elmaradt befizetéseit, különben nem kap ételt sem.
Ezzel a kormány folytatja azoknak a szegénységgel kapcsolatos lépéseknek a sorát, amelyekkel büntet, szankcionál. Néhány éve a hajléktalanokat kriminalizálták, most kellemetlen a látvány, hogy mekkora tömeg áll sorban a népkonyhák előtt. Minden ilyen megszorításnak őrületes társadalmi háttere van, a jobb körülmények között élőkből nem szolidaritást, hanem gyűlöletet vált ki a találkozás a legszegényebbekkel, de szerencsére nem mindenkiből. Sokat dolgozom fiatalokkal, s azt tapasztalom, ők nem veszítik el az emberségüket, csak nagyon könnyű manipulálni őket és a munka alapú társadalom jelszavával a kormány pont ezt teszi.
A miniszterelnök azt mondta a nyáron, hogy a közoktatásban részt vevő diákok tíz százalékát veszítettük el a járvány tavaszi szakaszában, az nagyjából 120 ezer gyerek. Mi lesz ennek a következménye?
A gyerekszegénységgel az a helyzet, hogy öt év múlva nem lehet bepótolni, amit ma elmulasztunk. Ha egy csecsemő nem kap anyatejet, ötévesen már hiába adják neki, és ha az iskolás gyerek nem jut hozzá a megfelelő képzéshez, oktatáshoz, az egész élete félresiklik.
Bevezették 2015-ben a hároméves kortól kötelező óvodáztatást. Érezhető már a hatása?
Amit látunk, az alapján nem, de nincs pontos kép erről sem, csak kis kutatásokra tudunk építeni. Amikor két éve Tokaj-Hegyalján vizsgáltuk a szegénységet, olyan óvodákat láttunk, hogy 30-35 gyerek jár egy rossz állapotú épületbe, ahol nincs szakképzett óvónő. Papíron kipipálják a feladatot, de ettől még a gyerekeknek a leghátrányosabb régiókban nem csökkenek a hátrányai. A szülők óvodába szívesen viszik a gyereket, az igazi konfliktus az iskolai oktatással kezdődik, mert ott megjelenik a megszégyenítés, kirekesztés és ez ellen nem történik semmi. Ráadásul hatévesen pont ezeknek a gyerekeknek kellett volna még egy év az iskolaérettséghez, de a kormány bekeményített és bekényszeríti őket az iskolába. Ezek az adminisztratív vagy büntető lépések, mint a családi pótlék megvonása, ha nem jár a gyerek az óvodába, nem hoznak sok eredményt. Sokkal hatásosabbak a Biztos Kezdet Gyermekházak, ahol a legkisebb gyerekekkel vannak együtt a szülők önkéntes alapon. Itt a gyerekek be tudják hozni a lemaradásukat.
Lehet-e egy ilyen szintű társadalmi problémát rányomni a civilekre?
Ez nem egyházi és civil méretű feladat lenne. Sok klassz kísérlet van, de mindegyik csak egy-két tucatnyi családon tud segíteni. A szegénység felszámolása, csökkentése egyértelmű kormányzati felelősség.
A térségi felzárkóztató programok mégis alig haladnak. Mi a baj velük?
Ott sikerül elmozdulni, ahol egy karizmatikus személyiség áll a helyi változások élére. Jönnek pénzek az Unióból, de ahhoz ez kevés, hogy strukturális változás kezdődjön. A segélyezési rendszert újra kellene gondolni, a foglalkoztatás, egészségügy, oktatás és kultúra hozzáférési esélyeit kellene javítani, és hozzáértő szakemberekkel kellene feltölteni ezeket a rendszereket, de ilyenek nincsenek. Ezért menekülnek a fiatalok a hátrányos helyzetű térségekből. Mielőtt a Tokaj-Hegyalján 2018-ban végzett kutatásunkat elkezdtük, kértünk a jegyzőktől egy listát az ott élő gyerekekről. Ezt összevetettük a 2016-os mikrocenzus adataival és kiderült, hogy a gyerekes családok fele elmenekült a térség településeiről a közben eltelt két év alatt. Ez az elmaradt központi lépések következménye.
Akik maradtak, éheznek?
Ezt végképp borzasztó nehéz mérni. A szülők nem mondják meg, mert szégyennek tartják. Ha megnézem a vásárlásaikat, a segélyfizetés napján van chips, üdítő, de közben a gyerekek még soha nem ettek paradicsomot, ezért az iskolában kidobják a szendvicset, ha ezzel készül. Ha bejutunk egy családhoz és benézünk a hűtőbe, sokszor kiderül, hogy semmi étel nincs otthon. Gondoltunk a gyerekek testtömegindexének mérésére is, de ez sem jó megoldás, mert pont a legszegényebbek vannak elhízva. Tehát ha azt kérdezi, mit lehet tudni az éhezésről, nem tudom megmondani.
Elterjedt nézet, hogy ha szárnyal a gazdaság, akkor ennek a hatásai majd lecsorognak az alsó társadalmi rétegekbe is, és csökken a szegények aránya, de ez nem történt meg.
Évekig javult a foglalkoztatás, de pont ebből az iskolázatlan, elzárt kis falvakban élő csoportból nagyon kevesen tudtak elhelyezkedni olyan jól fizető helyeken, mint az Audi vagy a Mercedes. A járvány miatt viszont őket küldték el először mindenhonnan, a hátrányuk tehát nem csökken, hanem erősödik és ez ellen a kormány semmit nem tesz. Valójában egy szélsőségesen liberális gondolkodást mutat a konzervatív magyar kormány társadalompolitikája, amikor azt mondja: nem önti számolatlanul a pénzt a szegénység elleni küzdelem feneketlen zsákjába, a szabad verseny majd elrendezi ezeket a társadalmi problémákat is.
Hozzáértők szerint kellene egy évtizedekre előretekintő stratégia ezen gondok felszámolására. Lesz ilyen?
Nem hiszek benne, mert egyik oldalnak sem igazán fontos ez. A különbség csak annyi, hogy a jobboldal ideológiákra hivatkozva cinikusan nem dolgoz ki ilyen tervet, a baloldal meg a kezét tördelve nem tette meg. Mindkét oldal egyik napról a másikra gondolkodik, ez felzabálja a jövőnket. Ha egy csoport nem érzi magát forrásokban, érzelmekben, ideológiában biztonságban, akkor nem fog hosszú távra befektetni. Ha egy társadalmi elit érzi azt, hogy nincs megfelelő társadalmi beágyazottsága, ne számítsunk arra, hogy hosszú távú stratégiát alkot.
A Fidesz nincs is rákényszerítve egy ilyen változtatásra.
A legszegényebb társadalmi csoport senkit nem tud rákényszeríteni, hogy róla gondolkodjon, erre nincs ereje, megfelelő képviselete. Lehet, hogy naivan hangzik, de ma a szegények érdekében csak erkölcsi alapon képzelhetők el lépések. Csak abban bízhatunk, hogy eljön a pillanat, amikor a politikusaink már nem tudnak belenézni a tükörbe.
