A Covid-19 szigorú ajtónálló, újév napján senkit nem engedett be a bécsi Musikverein Nagytermébe a széksorokba az újévi koncertre. Persze a hangverseny nem zajlott most sem tét nélkül, hiszen több mint 90 rádió- és tévéállomás közvetítette a világ minden bizonnyal legismertebb és legnézettebb, leghallgatottabb komolyzenei eseményét, amelyet így mégis csak 50 millión kísértek figyelemmel. Az, hogy az érdeklődés általában mennyire szól az – egyébként tagadhatatlan zenei minőségnek – és mennyire kísér egyfajta társadalmi eseményt, amelyen illik, netán rangot jelent nézőként ott ülni, most ne feszegessük, ha már nem volt ott senki. De, mint Muti a végén beszédében elmondta, a teremben körbeveszi őket, Brahms, Bruckner, Mahler szelleme.
A másodikként megszólaló Hanghullámok keringő után így hát nem csattant fel taps, de a műsor ettől függetlenül a megszokott volt, az előzetes tervek szerint zajlott, hét eddig még nem szerepelt mű volt a programban, amelyet Riccardo Muti vezényelt. A Strauss-család tagjainak táncos darabjai mellett, az eddigiekhez hasonlóan egy-két kortársuké tűnt fel: a kezdőszám Suppétól való volt, a Fatinitza-induló, Zeller Bányászlámpa-keringőjében figyelemfelkeltő volt egy-két eredetibb dallamfordulat. Majd Millöcker nyitánya után, az első rész végén csak megjelentek nézők a képernyőn kis kockákban, akik tapsoltak. Online közönségnek előzetesen lehetett feliratkozni, hét ezren jelentkeztek Jó néhány évtizeddel ezelőtt a hetvenes években, az év végi ünnepeknek két biztos pontja volt az egyetlen, két csatornát is alig megtölteni tudó állami tévében. Egyfelől nézni lehetett Karajant a Berlini Filharmonikusokkal, amint behunyt szemmel, áhítatosan a Beethoven Kilencediket dirigálja, újév első délelőttjén pedig a Bécsi Filharmonikusokat, amint Willi Boskovsky vezényletével a Neujahrskonzertet adják bécsi jó kedéllyel megszórva: az explicit humorról a zenekar ütőse gondoskodott, például vadászruhában, puskával jelent meg és lövöldözött a Vadászat – polkában.
A fekete-fehér képek, az egy-két watt-tal szerénykedő mono hangzás ellenére, valami más költözött akkoriban otthonunkba, mint a megszokott szürkeség. Boskovsky, aki egyébként 1936-tól 1979-ig volt a zenekar koncertmestere, 1954-től negyed századon át vezényelte az újévi hangversenyeket a DECCA jó érzékkel az utolsót felvette, és kiderül, az első hegedűsnek bizony nagyon-nagyon nincs mit szégyenkeznie az utána következő karmestersztárok előtt.
Ricardo Muti eddig ötször volt január elsejei dirigens, őt éppen a Goldener Saalban sikerült hallanom a bécsiekkel másfél évtizede. A Mozart-Haydn-szimfóniák nem annyira az ő világa, viszont a zenekar – szó szerint – éterien szólt. A hegedűk hangja mintha valahonnan felülről jött volna, nem a fizikailag jelenlevő hangszerekből. Természetesen Muti és a Bécsiek most, a mostoha körülmények ellenére sem tudtak hibázni, az elvárt beleéléssel, lendülettel szóltak a dallamok, Muti nem erőltetett semmi egyénieskedést. Különösen az olasz, Verdi-karmesterként jól ismert maestrónak való volt az ifjabb Johann Strauss Új dallamok-négyese, amelyben az operaszerző műveiből merített motívumokat. A Császárkeringőben pedig Varga Tamás csellószólóját hallhattuk, ami a hivatalos program végét jelentette, ezért ismét online taps következett.
Bármilyen reménytelennek is tűnt az üres nézőtér látványa, ha zeneileg így kezdődik az újév, az még is csak bátorító lehet. Ráadás nincs? De van! Ifjabb Johann ismét, először a Furioso Polka. Ezután azt Muti is mondta, a Kék Duna keringőt abban a tudatban játsszák, hogy a zene azt üzeni, felülkerekedhetünk a nehézségeken. A legeslegvégén pedig jött az elmaradhatatlan Radetzky-induló, de a közönség beletapsolása elmaradt. Jövőre legyen másképp!
