A Zeppelint azért hívták Amerikába, hogy turnén népszerűsítse első nagylemezét. Annak elkészítésére bitang nagy előleget, csaknem 150 ezer dollárt kapott az Atlantic Recordstól, és az amilyen vakmerő, olyan vájt fülű kiadó egy centet sem akart veszíteni az üzleten. Peter Grant, az együttes menedzsere harminchat előadást kötött le 1968. december 26-tól 1969. február 16-ig, Denvertől Baltimore-ig. Ennek a menetnek volt része a Go-Go-banzáj; a parti kifejezést kerülném, mivel annak van némi kellemetlen mellékíze a big bandet kultiváló Szájer elszánt behatolása és hervatag kimenekülése óta.
A tengerentúli körúton a hangulat nem volt különösebben vidám, mert az utazások közben influenzában megbetegedtek a zenekar tagjai, és nem a végtag- vagy a torokfájdalmakra vonatkozik, hogy játszani csak lázasan érdemes. Az album, melynek számait Amerikában nemegyszer hideg-rázós állapotban nyomta az együttes, már október elején, alig harminc órai stúdiózenéléssel elkészült Londonban, és január 12-én, egy héttel a záró hollywoodi fellépés után piacra került az Egyesült Államokban. Már előrendelésben 50 ezer példány elkelt belőle; az amerikai közönség, úgy tetszik, ráérzett, hogy a nagylemez és a banda megjelenésével korszakhatárhoz érkezik a rockzene. Grant és az Atlantic vezetői utóbb dörzsölték a tenyerüket: az album hét év alatt éppen hétmillió dollár hasznot hozott.
Ez azonban semmi sem volt a hangzáshoz képest. Ahogyan a Zeppelin megszólalt, az Jimi Hendrix-i magasságokba vezetett, mert kitágította a rockmuzsika körvonalait, ha voltak annak keretei egyáltalán. Aki meghallgatta az album első két számát, egyik ámulatból a másikba esett, mivel a Good Times, Bad Times gyomron vágó nyitánya és a Babe I'm Gonna Leave You finom gitárjátéka azt az érzést keltette: ilyen még nem volt. S jött még a Dazed and Confused, a Communication Breakdown... Ezt a négy dalt kislemezen is megjelentették, s hármat közülük a tizenhárom legjobb Zeppelin-szám között jegyez a Rolling Stone magazin.
Az Államok mégsem csak Amerika volt az örök érvényű együttes számára. Plant hetvenhét júliusában az óceán túlsó oldalán tudta meg, hogy odahaza meghalt ötéves kisfia. A zenekar az idő tájt tért vissza a színpadokra: az előző másfél évben nem adott koncertet Plant és családja súlyos rodoszi autóbalesete miatt. A karambol következtében a rocker felesége napokig kómában volt, de felépült, a sztárnak a könyöke és mindkét bokája eltört.
Az összesen 512 hangversenyt adó együttes 1980-ban újabb tengerentúli turnéra készült – a nyitány október 17-én Montrealban lett volna –, és Page windsori háza közelében próbált, amikor Bonhamet egy reggel holtan találták a szobájában. A nagy dobos halálra itta magát, a vizsgálat szerint legalább tizenhat kupica vodka volt a szervezetében. Az év utolsó hónapjában társai bejelentették: a Led Zeppelin nem létezik többé. Ám a zenekar néhányszor azóta is fellépett, és a hatás tekintetében változatlanul eleven. Amikor Jones, Page és Plant a doboknál Bonham fiával, Jasonnel 2007 decemberében, Londonban koncertet adott az Atlantic-alapító Ahmet Ertegün emlékére, 25 millió rajongó ostroma tette tönkre a jegyvásárlásra létrehozott weboldalt. Végül az addig regisztrált igénylők között sorsolták ki a belépőket, és két szám emlékeztetett a kezdetekre: az elsőként felhangzó Good Times, Bad Times, valamint a Dazed and Confused.
A koncertről film készült, azt öt évvel később mutatták be Celebration Day címmel. A Daily Telegraph így írt róla: „Valóban a rock and roll legpompásabb, legvarázslatosabb ünnepe.”
Jobb végszót magam sem tudok.
