Orbán Viktor, akár csak 2016-ban, most is minden zsetonját Donald Trumpra tette a politikai kaszinóban. Akkor nyert, most azonban nem jött be a va bank, így a magyar külpolitikának sürgős újratervezésre van szüksége. A feladat nem egyszerű.
A miniszterelnök az amerikai választások előtt „morális imperializmussal” vádolta a demokrata párti adminisztrációkat. Azt is mondta, hogy az ő A-terve Trump győzelme és nincs is B-terv. Az elmúlt években azonban az A-terv sem hozott sokat a konyhára: a 2017-ben hatalomra került Donald Trump még 2019-ben is csak izraeli közbenjárásra fogadta a magyar kormányfőt, aki a Republikánus Pártban sem örvend egyértelmű népszerűségnek. Mike Pompeo külügyminiszternek - potenciális 2024-es elnökjelöltnek - például állítólag kifejezetten rossz véleménye van róla, még ha nem is nevezte „újfasiszta diktátornak”, mint egy régebbi konzervatív elnökjelölt, a néhai John McCain szenátor. Az amerikai diplomácia szemét a demokratikus alapértékek és a jogállamiság csorbulása is bántja, ám az Egyesült Államok világpolitikai és gazdasági érdekeit elsősorban a magyar kormány feltűnő orosz- és Kína-barátsága sérti, ez pedig független attól, éppen ki lakik a Fehér Házban. Az egymást váltó kormányzatok között legfeljebb annyi a különbség, hogy erről nyíltan vagy csupán zárt ajtók mögött esik szó. Az is tény, hogy ha a csöndes diplomácia nem hat, az amerikaiak keze ügyében mindig ott van a furkósbot.
A következő elnök, Joe Biden csupán egyszer utalt a magyar rezsimmel kapcsolatos ellenérzésére, amikor Trump külpolitikáját bírálva ezt mondta: „Látják, mi minden történt Belarusztól Lengyelországig, Magyarországig és a totalitárius rendszerek előretörését a világban... ez az elnök magához öleli a világ összes banditáját.” Ebből egyáltalán nem következik, hogy különösebb terve lenne a magyar vagy a lengyel helyzettel kapcsolatban, de az nem titok, hogy az orosz és kínai nyomással szemben ellenállóbb Európai Uniót szeretne, ezért Trumppal ellentétben ellenezni fogja az annak gyengítésére irányuló törekvéseket.
Térségünkben amerikai szempontból két kiemelt állam van: Lengyelország és Románia, ahol kormányoldaltól független, tartós és jelentős az Egyesült Államok támogatottsága, mellesleg pedig katonai támaszpontok is rendelkezésre állnak. Dőreség lenne feltételezni, hogy a következő külügyminisztert, a régóta meggyőződésesen transzatlantista Antony Blinkent döntéseiben befolyásolni fogják részben magyar származású felmenői. Magyarul nem tud, ellenben franciául folyékonyan beszél, hiszen gyermekkora jórészét Párizsban töltötte.
Az amerikai külpolitika jellemzően pragmatikus. Most is meg fog próbálni kapcsolatot teremteni az Orbán-kormánnyal és elérni, hogy az ne ártson Washington legfontosabb stratégiai céljainak. A bátorító szavakon túl a független sajtó és a civilek is inkább csak annak függvényében számíthatnak közvetlen támogatására, hogy mennyire fogékony Budapest a washingtoni kérésekre.
Más a helyzet az ellenzékkel: kezdetben feltehetően még mutatkozik majd némi tartózkodás, de minden gyorsan megváltozhat, ha kiderül, hogy Orbánnak 2022-ben valóban lesz reális alternatívája. Arra, hogy meddig hajlandó elmenni az amerikai diplomácia egy szövetséges országban, nem kell messze visszanyúlni a történelemben. 2001 végén, nem sokkal az első Orbán-kormány bukása előtt a republikánus George W. Bush budapesti nagykövete, Nancy Goodman Brinker nem restellt nyakában vörös sállal beülni Medgyessy Péter kampánynyitó nagygyűlésére. A magát világpolitikai szakértőnek képzelő miniszterelnökkel már előfordult, hogy végzetesen elszámította magát.
