Pasztillákból álló étkezések, gombnyomásra érkező repülő taxi, távolbalátó, amellyel a pesti utcáról ötven fillérért megfigyelhető a tokiói földrengés és az északi tengeri jéghegyek ütközése, no meg „Sajtó Extrakt, amely huszonegy helyi és több mint ezer külföldi napilap híreit és cikkeit ismerteti egy-két sorban” – ilyen csodákat jósolt magának 1930 hajnalán Molnár Jenő hírlapíró, amikor azt próbálta összegezni, vajon milyen lesz egy szabadnapja kereken tíz évvel később.
A Borsszem Jankó című élclap egykori munkatársa nem tagadta meg magát, igen szórakoztató léhasággal lesett a jövőbe. Derűs optimizmussal festette le, hogy 1940-ben a párizsi aero-expresszen majd egy szőke amerikai nő lesz az útitársa, aki „különféle múzeumi tanulmányok végett jött Budapestre, és nagyon meg volt lepődve, mikor az utcán eleven lovakat talált”, s hogy a párizsi szállodában, ahol majd gombnyomásra jön ki a falból a mosdótál és a „gép-szobalány, vacuummal a kezében”, felhívják a figyelmét: telehormentes szobát vegyen ki, ha nem akarja, hogy a távolból megfigyelje a kedves neje. Sőt úgy jövendölte, az estéjébe még egy Buenos Aires-i kitérő is bele fog férni, hogy személyesen szurkoljon a vendégeknek a Kínai Ferencvárosi Club és a helybeli futballisták összecsapásán.
A Magyar Hírlap 1930-at köszöntő ajándékkönyvében, A jövő évtized regénye címet viselő összeállításban persze Molnár krokija inkább csak üdítőként szolgált. Az előtte lévő félszáz fejezet nem a felhőtlen szórakozásról szólt: társadalom, gazdaság, nőjogok, egészségügy, természettudományok, közlekedés - e témák szakértői vérmérsékletüktől függően ígértek szebb, boldogabb jövőt 1940-re.
Ami a pénzügyeket illeti, három hónappal a New York-i pusztító tőzsdekrach, a fekete péntek után igen szűkszavúan jósoltak a szerzők: a tőzsdék hosszabb távú konszolidációját és a bankrendszer centralizációját vélelmezték az elkövetkező években. A társadalmi működés terén azonban már derűlátóbb képeket festett a fantázia. Hantos Elemér közgazdász például a kapitalizmus virágkorának eljövetelét várta, azt remélve, hogy a gazdaságosság és a szociális szempontok megerősödése egyfajta szociál-kapitalizmust fog eredményezni. Norman Angell brit munkáspárti képviselő szerint pedig végül a kapitalizmus fogja megvalósítani a szocializmus céljait.
Ignotus viszont „a polgár tíz évét” várta eljönni, és egyenesen himnuszt írt a demokráciához. Móra Ferenc ugyanakkor szelíd iróniával egy diktátor eljövetelét remélte, aki nemcsak a németeket és a franciákat, a zsidókat és a többi nációkat, a zsidókat és az ébredő magyarokat, majd a magyarokat és a magyarokat, illetve egymással az összes sarkkutatókat békíti össze, hanem rakéta-repülőkkel annektálja a Holdat és a többi bolygót, majd megteremti a világbékét, de még a családi tűzhelyeknél is.
Apropó világbéke, Yves le Trocquer egykori francia miniszter ennek zálogát az Európai Egyesült Államok létrejöttében látta. Különösen, hogy – mint írta – a vámhatárokat nélkülöző Amerika behozhatatlan versenyelőnyre tesz szert. Amihez Feleky Géza, a Magyar Hírlap főmunkatársa csak halkan tette hozzá, hogy a nagyok és erősek, valamint a kicsik és gyengék föderációja egy lépésben aligha képzelhető el. A nehézségek legyőzésére ő az országoké helyett az egymással összemérhető régiók összefogását ajánlotta.
Ezekhez az eszmefuttatásokhoz képest meglepően célratörő Victor Margueritte francia író cikke, amely tételesen felsorolja, miben léphet előre „a holnap nője” a húszas évek asszonyához képest. Ellenkezve az antifeministákkal, akik azt állították, „a nő csak a férfi utánzására használja fel a szabadságát”, Margueritte szerint az új nőtípus egyenrangú lesz „emberi értékben és társadalmi hasznosságban”. Ehhez azonban az kellett, hogy ne csak a házasság, hanem a válás is szabad legyen, a lányanyák gyermekeit ne nyilvánítsák törvénytelennek (Budapesten ekkor minden ötödik gyermek ezzel a bélyeggel született), s hogy az állam ne kényszerítse rá a gyermekeket azokra a szülőkre, akik képtelenek felnevelni őket, hanem maga gondoskodjék róluk. Amihez képest merő konzervativizmus – az amúgy de genere szüfrazsett - Mrs. Cicely Corbett-Fisher írása, aki abban látta a férfiak és nők közötti különbséget, hogy „a szorgalom, a leleményesség, a szenvedésben való panasztalan tűrés az utóbbiaknál mutatkozik nagyobb mértékben”.
Azon azért aligha lepődhetünk meg, hogy egy évtizeddel a világháború lezárását követően a majd négyszáz oldalas könyv hetvenedik oldalán már az új típusú háborúról értekezik Bleier Mór. A tüzértiszt a polgári lakosság tömeges lemészárlására képes, harci gázokat célba juttató repülő naszádokat vizionált, valamint automata lőfegyvereket és tankokat. Az előrejelzés pontos volt, habár tíz évvel később a németek csak azért nem vetették be az újabb világháborúban az időközben kifejlesztett ideggázokat, mert tévesen úgy hitték, az ellenség is rendelkezik ilyenekkel.
1929 végén még azt sem lehetett tudni, hogy az arzén- és bizmut vegyületek, amelyekben az orvostudomány akkor annyira bízott a vérbaj elleni küzdelemben; vagy a sómegvonásos diéták, amelyekre a tbc ellenében számítottak, vajmi kevésnek bizonyulnak. Sőt azt sem, hogy Fleming ekkor már egy éve felfedezte a londoni St Mary Kórházban azt a penészt a Petri-csészékben, amelyből 1940-re majd kifejlesztik az antibiotikumot. Újabb fél évtized múltán már ott lesz a gyógyszer minden partraszálló amerikai katona hátizsákjában.
Vitaminok, hormonok, genetika és a rák elleni küzdelem – ezeket jelölték meg az orvosok a jövő legfontosabb kutatási területeiként, bízva a gyors fejlődésben, s abban, hogy a morfium és a kokain hamarosan kiváltható lesz más fájdalomcsillapítókkal. Décsi Imre pszichiáter viszont épp ellenkezőleg, a tempó visszavételére, az ajzott mindennapokból való elvonulásra biztatott: „A túristaosztályos nagy gőzösök, az egymás nyomában guruló Pullmann-kocsisorok még nem oldották meg azt a kérdést, hogy mitől aludhatja ki nagy fáradtságát a harmincas évek kimerült fia?”
Gőzösök? Pullmann-kocsik? Ugyan már, A jövő évtized regénye szerzői ennél sokkal merészebb álmokat szövögettek. Marconi az irányított rádióhullámokban látta a kommunikáció fejlesztésének útját (ne a Marsra akarjunk táviratozni, hanem legyen olcsóbb és egyszerűbb a szomszéd városba küldött üzenet). Mások úgy vélték, hamarosan minden rádióadó fogható lesz az egész Földön, így eljön a műfaji specializáció kora (operát Milánóból, cigányzenét Budapestről). Abban azonban egyetértés mutatkozott, hogy a képtovábbításnak nincs különösebb jelentősége, a televízió legfeljebb abban segíthet, hogy a filmek kiszabaduljanak a mozikból, és odahaza is nézni lehessen őket.
Elektromossággal remélték termőbbé tenni a földet, röntgensugárzással gyógyították volna a bőrhibákat, Fritz Opel lőporos rakétákkal gyorsította fel a repülőgépét, Bleriot pedig leszögezte, hogy az aeroplán le fogja győzni a léghajót. Ha másként nem, hát Edward R. Armstrong 1932-re megvalósítani tervezett ötlete által, hogy nyolc mesterséges szigettel pöttyözzék végig az Atlanti-óceánt, amelyek biztonságos leszállóhelyül szolgálnak az Amerika és Európa között közlekedő repülőgépeknek. (Az elképzelést elsodorta ugyan a gazdasági világválság, de ma így épülnek a tengeri olajfúrótornyok.)
S hogy mindezt milyen körülmények között élhették volna meg az emberek? Molnár Farkas építész a Bauhausból merített, amikor az adminisztratív negyeddé váló régi belvárosok körül nem pusztán sokemeletes sávházakat, hanem parkokkal, iskolákkal, bevásárlóhelyekkel és a szórakoztatás intézményeivel kiegészült kompakt lakónegyedeket vizionált, amelyeket gyorsforgalmú utak és földalatti vasutak kötnek össze. Ligeti Pál pedig a dísztelenségben, a praktikumban, a levegősségben és világosságban látta a lakások jövőjét, remélve, hogy az új körülmények majd fejlesztőleg hatnak a lélekre és a jellemre is.
Ennél konkrétabb jövendöléssel már csak Mező Ferenc sporttörténész állt elő, aki nem pusztán arra tett javaslatot, hogy 1940-re az olimpiáról tiltsák ki a női atlétikai számokat - a hölgyek erőlködése kifejezetten kiábrándító lévén a férfiszem számára -, hanem az évtizeddel későbbi világrekordokat is megtippelte. A 100 méteres férfi síkfutásban 9,8 másodpercre, a gerelyvetésben 80 méterre, a távolugrásban 8,2 méterre számított. Igen optimista jóslat volt: 1991-re, 1953-ra, illetve 1960-ra érték el ezeket az eredményeket a sportolók.
A jövő évtized regénye tulajdonképpen csak egy témában nem kutatta a jövőt: bár 1930-ban Magyarországon mindent áthatott a revizionizmus, meg sem kísérelte kikémlelni, visszakapja-e valaha az ország a tíz évvel korábban lemetszett területeit. Persze a Magyar Hírlap a fővárosi, örök ellenzéki liberális értelmiség lapja volt. 1938. augusztus 7-én, amikor az immár szerkesztőségi tulajdonban vegetáló újság végképp lehúzza a rolót, ezt fogják írni búcsúzóul: „Mikor annyi szó esik a függetlenségről: a mi elnémulásunkat az okozza, hogy függetlenek voltunk mindentől és mindenkitől, csak törvénytől, elvi meggyőződésünktől s megszeghetetlen parancsnak tisztelt újságírói tisztességünkről nem.”
Ám nemcsak az újság, hanem például Molnár Jenő sem érte meg az oly szépen megjövendölt 1940-es szabadnapot. Még 1933 márciusában meghalt szegény, alig 52 évesen. Egy influenzát megfejelő tüdőgyulladás végzett vele.
