James Bond és George Smiley kollégák: a brit hírszerzés legendás kitalált ügynökei. Alaposabban szemügyre véve mégis inkább antitézisei egymásnak, két különbözőbb karaktert elképzelni sem könnyű. A 007-es, a néhai Ian Fleming figurája a színes, szélesvásznú fantázia legyőzhetetlen szuperhőse, az utóbbi mesterkém viszont szürke, összetett, ellentmondásos alak. Teremtője, a modern kémregény klasszikusa, John le Carré hosszú és kalandos élet után, 89 éves korában hunyt el cornwalli otthonában.
„Az irodalom óriása volt, aki erős érzelmeket kiváltó és briliáns regényeivel nyomot hagyott az MI6-on.” E méltatás alig néhány órával a halálhír bejelentése után jelent meg a Twitteren, és attól rendkívüli, hogy a szóban forgó MI6, a brit hírszerzés főnöke, Richard Moore írta. A félreértések elkerülése végett: a valódi hírszerzés valódi főnöke búcsúzott így egy regényírótól. Nem árt hangsúlyozni ezt, mert le Carrénál sosem lehetünk biztosak benne, hol végződik a realitás, és hol kezdődik a fikció. A rejtélyek nagymestere volt.
David Cornwell – ez volt a polgári neve – és a szolgálatok életre szóló, ambivalens kapcsolata a szokványos módon kezdődött. Beszervezték a jó eszű, kalandvágyó fiatalembert, aki germanisztikát hallgatott a berni egyetemen. Egy ideig az elhárítás, az MI5 megbízásából diáktársait figyelte Oxfordban – az Őfelsége kormánya aggódott, hogy baloldali ifjak naivitásukban felcsapnak szovjet informátornak. Pár évig tanított, azután az NSZK-ba vezényelték, ahol diplomáciai fedésben (követségi titkár, később konzul) már ténylegesen kémkedett: ügynököket mozgatott, le- és kihallgatott, még betörést is szervezett.
A hidegháború formálta pályáját. Első könyve abban az évben jelent meg, amikor a berlini fal épült (1961). Álnevet választott, máskülönben nem publikálhatott volna köztisztviselőként, kiváltképp ilyen kényes témában. Harmadik regénye, A kém, aki bejött a hidegről átütő sikert aratott, onnantól hivatásszerűen írt. Hírszerzői karrierjének amúgy is befellegzett, mert a híres-hírhedt kettős ügynök, Kim Philby az oroszokhoz menekülve lebuktatta az MI6 komplett európai hálózatát. Ez ihlette a Suszter, szabó, baka, kém című regényt (1974), amelyből utóbb filmváltozat is készült.
Le Carré már világhírű volt, de őrizgette titkait. Nem adott interjút, sokáig azt sem ismerte el, hogy profi exkém. Pedig gyanította az olvasó, hiszen karakterei – ahogy James Bond kapcsán említettük – nem romantikus szuperhősök, hanem a gépezetek és önnön lelkiismeretük csapdájában vergődő, meghasonlott hivatalnokok. Így csak olyan ember ábrázolhatta őket, aki belülről ismeri e rideg és kegyetlen világot. Volt munkatársai nem bocsátották meg neki, hogy figurái végtelenül cinikusak, érdekből bárkit elárulnak. Timothy Garton Ash szerint műveinek valódi témája „az emberi kapcsolatok végtelen és álságos labirintusa”.
Évtizedek múltán, már a peresztrojka idején Moszkvában találkozhatott volna az ott élő „vakonddal”, Philbyvel, de nem akart. Úgy hírlik, a meghökkentő meghívás Rajsza Gorbacsova ötlete volt, a szovjet pártfőtitkár felesége, a „pervaja legyi” ugyanis kémtörténeteinek rajongója volt. Több mint két tucat le Carré-regény jelent meg, köztük A panamai szabó és Az Oroszország ház. A Szovjetunió széthullása után kitalált ügynökei új színhelyeken léptek akcióba: Palesztinában, Ruandában, Csecsenföldön. Írt nemzetközi fegyverkereskedőkről és nem kevésbé gátlástalan gyógyszergyártókról.
Közönségkedvenc volt, ugyanakkor „komoly” írók is tisztelték életművét. Ő azonban visszautasította az irodalmi díjakat, akárcsak azt a megtiszteltetést, hogy Sir David legyen. Régi vágású úriember létére kertelés nélkül fogalmazott: „hányingere lenne” a brit birodalom lovagja címtől. Egyre szókimondóbb és kritikusabb lett politikai kérdésekben. Lesújtó véleménnyel volt honfitársairól, akik megszavazták a brexitet. Úgy látta, „mérgezőek a hasonlóságok” Donald Trump felemelkedése és az ordas eszmék múlt századi térhódítása között. Egyik utolsó könyvbemutatóján, 2017-ben John le Carré azt is kijelentette: „A fasizmus egyre nyíltabbá válik Magyarországon és Lengyelországban.”
