Luxuscikk volt a banán az Egyesült Államokban is 1900 táján. A kereskedők ritkán rendeltek belőle nagy tételben, mert attól tartottak, hogy a romlékony déligyümölcs rájuk rohad, még mielőtt eljuttathatnák a fogyasztókhoz. Különlegesség lévén drága volt. Furcsa véletlen és egy merész üzleti ötlet kellett ahhoz, hogy az egzotikus portéka pár éven belül elárassza a piacot, és a korszak egyedülálló sikersztorijának főszereplőjévé váljon. Azóta tudjuk, e történet olyan lett, mint az a bizonyos állatorvosi ló.
Az elátkozott vasút
Costa Rica csak a nevében „gazdag part”, valójában szegény volt, mint a templom egere. A kis közép-amerikai köztársaság kormánya az infrastruktúra fejlesztésével akart enyhíteni az elmaradottságon. A XIX. század derekán vasútvonalat terveztek a fővárostól, San Josétól a karib-tengeri Limón kikötőjéig. A pálya építésére egy Henry Meiggs nevű, bostoni születésű üzletemberrel kötöttek szerződést (1871). Halála után unokaöccse, Minor Cooper Keith (1848–1929) vette át a vállalkozást. Borzalmas áldozatokkal jártak a munkálatok, akárcsak a szomszédos Panamában, ahol ugyanekkor kezdtek csatornát ásni óceántól óceánig. Malária és más trópusi betegségek, sorozatos balesetek hátráltatták az építkezést a dzsungelben. Több ezer munkás vesztette életét, mire befejezték az első, 40 kilométeres pályaszakaszt.
Közben fizetésképtelenné vált a megrendelő, ezért Keith saját zsebből, illetve bankhitelekből folytatta. Cserébe megállapodott a kormánnyal, hogy ha elkészül, 99 évig ingyen használhatja a vasutat, plusz 800 ezer hektár földet kap a vonal mentén, a szárazföld belsejében. Nem tudni pontosan, hogyan, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy banánkereskedésre váltsanak. Csupán annyi biztos, hogy a vállalkozó társult egy bostoni gyümölcskereskedővel, akinek hajóflottája volt. Közösen hozták létre a United Fruit Companyt (1899), amely rövidesen óriási hasznot hajtott. Újszerű módszerével az egyik első multicéggé vált, ugyanakkor a neokolonializáció és minden ahhoz kapcsolódó rossz jelképévé lett Latin-Amerikában.
Azért volt úttörő az üzleti modell, mert a vállalat egymaga felügyelte és irányította az összes munkafolyamatot, kiiktatva közvetítőket és partnereket – ilyesmivel azelőtt nem kísérleteztek nagyban a fogyasztási cikkek piacán. Saját földjein termesztette a banánt, saját vasútján juttatta el a kikötőbe, a saját hajóira pakolta föl, saját üzleteiben árusította az Egyesült Államokban. Gyorsabb és olcsóbb volt, mint a konkurencia. Minden egyes fázisban maga fölözte le a hasznot, eközben akár 1000, azaz ezerszázalékos profitot termelt. Agresszív terjeszkedő politikát folytatott, erőfölényével visszaélve tönkretette és/vagy felvásárolta vetélytársait.
A század közepére az Egyesült Államok banánimportjának a 80 százaléka volt a kezében, korlátlan úr lett a piacon.
Kíméletlen terjeszkedés
A United Fruit hatalmas reklámkampánnyal népszerűsítette termékét. Egzotikus, finom, egészséges – harsogták a hirdetések –, tele vitaminnal, értékes ásványi anyagokkal. A családanyákat vették célba, gyermekorvosok bizonygatták nekik, hogy nélkülözhetetlen csemetéjük fejődéséhez. A banán divatossá vált. Felbukkant a némafilmekben is, a jólétet jelképezte, csúszós héjával jókat mókázott Charlie Chaplin. Sikeres volt a közvélemény megdolgozása, nőttön-nőtt a kereslet. Ám a sérülékeny termést hurrikánok, trópusi viharok, hőhullámok, áradások fenyegették, így a cég új termőföldek után nézett. Feltartóztathatatlanul terjeszkedett Közép-Amerika spanyol uralom alól szabadult országaiban: Guatemalában, Salvadorban, Hondurasban, Nicaraguában.
Mindez összhangban volt Washington 1823-ban meghirdetett külpolitikájával, az úgynevezett Monroe-doktrínával. Az „Amerika az amerikaiaké” elve eredetileg az európai gyarmatosítóktól védte a kontinenst, ám a gyakorlatban egyre inkább az Egyesült Államok imperialista törekvéseit szentesítette.
A polgárháború után nagyhatalommá előlépő USA a befolyása alá vonta „hátsó udvarát”. A banánőrülettel egy időben, az első világháború előestéjén adták át a franciák által elkezdett, de amerikai felügyelettel befejezett panamai csatornát, amely drámaian lerövidítette a globális hajózási útvonalakat, és egészen a század végéig az Egyesült Államok fennhatósága alatt maradt.
Hamarosan a United Fruit sem csupán banánban utazott. Guatemalában például a Tropical Radio and Telegraph Company alapításával megkaparintotta a teljes infrastruktúrát: a postai szolgáltatásokat, a távíróhálózatot, a kikötőket meg persze a vasutat is. Kíméletlenül elűzték földjeikről a megmaradt őslakókat és a kistermelőket. A „haladás” jelszavával privatizáltak, gátlástalanul átgázoltak az addigi önálló tulajdonosokon, akik kényszerűen bérmunkásokká váltak. Az 1930-as évekre az óriáscég lett a térség legnagyobb munkaadója, földbirtokosa: élet-halál ura. Ekkortájt ragadt rá az érintett államokra a „banánköztársaság” jelző, O. Henry amerikai író nyelvi leleménye (lásd keretes írásunkat). Pablo Neruda Nobel-díjas chilei költő szerint a társaság felszámolta a kis népek szabad akaratát.
Banán és vér
A United üzleti modelljének fontos eleme volt, hogy nem fizetett adókat. „Költséghatékonyabb” volt megvesztegetnie a helyi korrupt politikusokat. Ekkor alakították ki a multik máig virágzó „adóoptimalizáló” gyakorlatát: a hasznot abban az országban könyvelték el, ahol a legelőnyösebb volt nekik. Ezzel ellehetetlenítették a kiszolgáltatott kis országok gazdasági fejlődését, amelyek kénytelenek voltak hitelt felvenni, és adósságcsapdába kerültek. A társaság topmenedzserei diktáltak a nemzeti kormányoknak, jellemzően a keleti part elit egyetemein végzett üzletemberek. Középvezetőiket inkább a déli ültetvényes államokban toborozták: a rabszolgatartó hagyomány jegyében fekete mezőgazdasági munkásokat importáltak a karibi szigetekről.
A gigantikus banánvállalat állami funkciókat vállalt át, például lakótelepeket, iskolákat, orvosi rendelőket építtetett alkalmazottainak. Az elmaradott országok jótevőjének szerepében tetszelgett, miközben ezzel is tovább növelve a kiszolgáltatottságukat. Bevett módszere szerint olyan utalványokkal fizette ki a munkásokat, amelyeket csak a saját boltjaiban lehetett beváltani. Dolgozói így a United Fruittól vásároltak ételt, italt, ruhát, dohányt – természetesen az általa meghatározott áron. Egykettőre el is költötték nyomorúságos bérüket, gyakorlatilag bérrabszolgákká váltak. A kizsákmányolás játékszabályait szintén a mindenható cég diktálta: ahová betette a lábát, ott tüstént megtiltották a szakszervezetek működését.
A társaság arcátlan, velejéig korrupt helyi oligarchákat ültetett az emberek nyakára. A helyi kiskirályok feladata az volt, hogy a saját népükkel szemben a multi érdekeit képviseljék. Brutálisan elfojtott sztrájkok, lázadások bizonyították ezt a szomorú tételt. A kolumbiai Santa Martában a hadsereget vetették be azok ellen, akik normális munkakörülményeket (nyolcórás munkanapot, fizetett szabadnapokat és betegállományt) követeltek. Legkevesebb ezren vesztették életüket. A vérontás, a Masacre de las bananeras (1928) mély nyomot hagyott Latin-Amerika kollektív emlékezetében. A tragikus események ihlették Gabriel García Márquez világhírű regénye, a Száz év magány vonatkozó jeleneteit is.
A CIA oltalmában
A gazdasági világválság után új vezér került a társaság élére. Samuel Zemurray (1877–1961) besszarábiai árva zsidó gyerekként érkezett „a korlátlan lehetőségek országába”. Banánt úgy látott először, hogy kifutófiúként és mozgóárusként járta a vidéket. Egyszer vett egy nagyobb tételt, ami már annyira érett volt, hogy a nagykereskedő attól tartott, rárohad. A vállalkozó szellemű ifjú fölszállt vele a vonatra, és eladta az utasoknak. Akkorát kaszált, hogy többé nem is foglalkozott mással. „Banános Sam” huszonéves korára meggazdagodott. Cégét, ahogy a legtöbb vetélytársat, idővel fölvásárolta a United, ám az üzleti zseni pénz helyett részvényeket kért, ezek birtokában pedig fokozatosan átvette az irányítást. Egy korabeli lap szerint „Jónás lenyelte a cethalat”.
Zemurray vezetésével ért a csúcsra a cégbirodalom. Már Európát is ellátta banánnal. Zsebében voltak nemcsak a banánköztársaságok kiskirályai, hanem washingtoni döntéshozók is. Évekig neki dolgoztak a Dulles fivérek, akik a második világháború után meghatározták az amerikai politikát: John Foster külügyminiszter lett, öccse, Allen a CIA főnöke. Állami tisztviselőként is privát érdekeket védtek. Amikor Guatemalában Jacobo Arbenz Guzman elnök agrárreformja jegyében osztani kezdte a United Fruit parlagon hagyott földjeit a parasztok között, a CIA kommunistaveszélyre hivatkozva megbuktatta (1954).
A szabadon választott kormány ellen harcoló gerillák támaszpontként használták a társaság területeit. A hatalomra segített katonai junta fütyült az emberi jogokra, ellenben garantálta a multi tulajdonának sérthetetlenségét.
A pusztító gazdasági, társadalmi, politikai károkon túl a banánvállalat rettenetes környezeti ártalmakat is okozott Közép-Amerika-szerte. Óriási területeken irtották ki az őserdőt, hogy helyet csináljanak ültetvényeiknek. Amikor elszaporodtak a kártevők, ami a monokultúrás gazdálkodás miatt idővel egyre gyakoribbá vált, eszelős mennyiségű vegyszert szórtak szét, míg végül egészen megmérgezték a talajt. Ez is csak átmenetileg segített, az ültetvények élettartama drámaian csökkent: egy adott területet rendszerint már csak három évig érte meg használni a múlt század derekán. Ha a termőtalaj végképp tönkrement, a United Fruit egyszerűen odébbállt, másutt új erdőket irtott ki, és teketóriázás nélkül folytatta a kártékony, fenntarthatatlan gazdálkodást.
A fake news gyümölcsei
A banánvállalatot nem zavarta a rombolás, amíg dőlt hozzá a pénz. A bajban nem vállalt felelősséget: a profitját maximalizálta a köz rovására. Érdekes párhuzamot von a jelennel Geoffrey Jones történész, a Harvard Business School professzora. „Manapság egy sor technológiai cég működik rendkívül sikeres üzleti modellel, de szinte semmi nyoma, hogy tudatában volnának cselekedeteik következményeinek.
A 2016-os amerikai elnökválasztásról tudjuk, hogy a Facebook hamis hírek áradatát terjesztette hosszú időn keresztül. Ennek a társadalomra nézve súlyos következményei vannak, de a cégek egyszerűen tovább követik a sikeres üzleti modelljüket. Pontosan úgy, ahogy a United Fruit”, mondta a tudós Mathilde Damoisel francia rendező La Loi de la Banane (A banán törvénye) című dokumentumfilmjében.
Kubában Fidel Castro forradalma után államosították a United Fruit javait, a vállalat pedig Zemurray halála után kis híján csődbe manőverezte magát. Többszöri átalakulással létrejött utódja Chiquita Brands néven működik 1984 óta, központját tavaly Svájcba költöztette. A társaságnak 2007-ben bíróság előtt kellett felelnie, amiért pénzzel és Kalasnyikovokkal támogatott egy kolumbiai fegyveres csoportot.
A terrorszervezetként nyilvántartott AUC farmereket fenyegetett és drogot csempészett. Végül a cég vádalku keretében 25 millió dolláros kártérítést fizetett, ám bűnpártoló munkatársait az Egyesült Államok nem adta ki Kolumbiának, sőt sikerült elérnie, hogy a nevüket se hozzák nyilvánosságra. A United Fruit ma már történelem, de a Chiquita jellegzetes matricáját megtalálhatjuk a banánon, amit a sarki zöldségesnél vásárolunk. A jó hír, hogy sorba állni már nem kell érte.
