Jó sokáig úgy hittem, a Belváros című Hungaria-nóta rólam is szól. „Lavórban vették róluk a méretet, / így a nadrág túl rövidre méretett, / hajuk középen / választva szépen, / jól fésült a Belváros” – hangzott a dalban, és magam nemhogy az ötödik kerületben éltem első tizenhat évemet, de valóban bokáig érő szűk nadrágot hordtam, és középen választottam el nem rövid hajamat.
Fenyőt Mikit a Koncert a Marson című nagylemez megjelenésekor – bizony, bizony, már fél évszázada – még nem ismertem (aztán meglehetősen szoros barátság alakult ki közöttünk, de ez a szám szempontjából nem lényeges), ezért azt gondoltam, demarkációs zóna lehet a Szent István körút, amelynek egyik oldala az ötödik, a másik Fenyő szűkebb pátriája, a tizenharmadik kerülethez tartozik. A nótának azonban semmi köze nincs Lipóthoz és Új-Lipóthoz. Mint kiderült, hetvenben, amikor a Barta Tamás, Csomós Péter, Fenyő, Sipos Péter, Tóth József összetételű Hungaria hetente kétszer, csütörtökönként és vasárnaponként bazsevált a Budai Ifjúsági Parkban, egy húsz-harminc tagú belvárosi csoport „fikázni” kezdte a zenekart, pontosabban annak nagy létszámú leány rajongóit, mert irigyelte, hogy a jobbnál jobb csajok olyannyira odavannak „ezekért”.
A provokációra adott válasz volt a Belváros, amely komoly dilemmát keltett bennem: egyrészt ugyanúgy tetszett nekem, mint Miki vagy „Csomi” a bakfisoknak, másrészt meg kellett hasonlanom önmagammal, amikor odahaza azt játszottam, hogy „furcsán néznek rám, / nem tetszem talán? / Ja, kérem, ez a Belváros!”
Az album amúgy kitűnő volt, négy számért is bezsongtam; a Belvároson kívül a címadó dalért, valamint a Hej, rolli, rolliért és a Meséért. Annál csalódottabban olvastam a kritikák egyikében: „A lemeznek eléggé alacsony a színvonala, nem érdemes rá sok szót vesztegetni.” A közönségnek jobban megfelelt a korong, mint az ádáz kritikusnak, mert 1970 decemberében így festett a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat albumeladási listájának élmezőnye: 1. Egy este a Metró-klubban (Metró), 2. Szerelem (Koncz Zsuzsa), 3. Suttogva és kiabálva (Kovács Kati), 4. Tízezer lépés (Omega), 5. Koncert a Marson (Hungaria).
A sikert Csomós, aki utóbb évtizedekig Norvégiában zenélt, és hazatérése után, 2013-ban a mennyei beat birodalmába költözött, így magyarázta: „Azzal futottunk be, hogy volt merszünk magyar számokat énekelni. Míg a legtöbb banda az aktuális angol, amerikai slágereket játszotta, Fenyőnek már jó néhány saját szerzeménye állt ugrásra készen.” A Magyar Ifjúság című hetilap pedig poénnal köszöntötte a földi Mars-lakókat: „Úgy látszik, tényleg minden lehetséges. Ember még nem járt a Marson. De a Hungaria már igen.”
Ami aztán a beatet illeti, azt nagyon sokan a brit zenekarok betörésével azonosítják, ám Amerika és Fenyő – magunk közt szólva, nekem csak Sajó – számára mást jelentett, mint Európának. Köztudomású, hogy a Fenyő család az ötvenes évek második felében három esztendőt az Egyesült Államokban, majd nyolc hónapot Angliában töltött, s a tengerentúlon a kis Miki naponta hallotta, amint a rádióban és a tévében Alan Freed a „big beatről” beszél. Ezt a kifejezést cserélte fel a híres lemezlovas a rock and rollra, de hogy a kettő között csak szóban van különbség, azt bizonyítja Fats Domino 1957-es The Big Beat című száma is.
Ötven évvel később Fenyő lemezen is visszaemlékezett a big beatre, mert New York Days, New York Nights című remekében arról dalolt: „A nagy ritmus volt divatban, / s én minden centem kiadtam, / hogy hallhassam, a juke-boxokban mi van...” Tóth József amúgy huszonkét éven át élt Amerikában, a Mars meghódítása után egy esztendővel tette át a székhelyét az akkor is, ma is szörnyen hanyatló Nyugatra. A lenyűgöző tehetségű Barta, aki fél év alatt autodidakta módon tanult meg gitározni, majd a virtuóz zeneművészek közé emelkedett, szintén az Államokban kötött ki 1974-ben, de csak nyolc esztendőt töltött az amerikaiak között, mert 1982-ben, harminchárom éves korában Los Angelesben meggyilkolták.
A Koncert a Marson kislemezen is megjelent, B oldalán a Délibáb című dallal. Barta itthon azt játszotta, odakinn azt kergette.
