Ha a kedves olvasónak nagyon elege van belőlünk, mai tárcaírókból – amit meg tudok érteni – akkor javaslom, szerezze be a híres svájci tárcaíró, Robert Walser írásaiból készült válogatásgyűjteményt, amely Havazás címmel az idén jelent meg magyarul. Báthori Csaba fordította, az az ember, akinek Rainer Maria Rilke grandiózus, négykötetes levelezésének magyarítását is köszönhetjük. Ha a kedves olvasó olyasmire vágyik, ami végre-valahára nem magyar, és a mi magyar világunkra nyomelemeiben sem hasonlít, akkor csalódni nem fog: a Walser-tárca ugyanis oly idegen jelenség lesz neki, mint a tengeri párosujjú patás.
A Havazás című gyűjteményben nem minden írás remekmű – a sorozatban gyártott tárcaműfajnak éppen az az egyik sajátossága, hogy a nagy számok törvénye alapján idővel biztosan lesz köztük egy, ami sikerül –, szóval nem minden írás kimagaslóan jó, de amelyik igen, az nagyon olvastatja magát. Pedig a Walser-tárca más világban gyökerezik, nem a mi nyers és durva magyar klímánkhoz szokott, hanem az elviselhetetlenül kimért svájci középosztály hűvös előzékenységéhez. Ezeknek a szövegeknek félszeg, szerény, visszafogott a hangjuk. Csak semmi indulat és heveskedés. Az igazán jól sikerült Walser-tárcán érződik, hogy szerzője soha nem olvasott Móriczot.
Egy klasszikus Walser-tárca hőse olyan, mint egy élre vasalt díszzsebkendő, amely hiába vár arra, hogy végre a zakó felső zsebébe rakják – az egész élre vasalt életét azzal a várakozással tölti, hogy egyszer, ha a pillanat eljő, akkor a világ színpadára lép. Ez a pillanat azonban soha nem jő el, még Svájcban sem, ahol meg tudnák fizetni.
A Walser-tárca hőse magányosan bolyong a jeges széltől átfútt tájban, és néha aprókat köhint. Jelzi, hogy itt van, de nem akar minket zavarni. S ezt az elveszettséget Báthori Csaba milyen előkelően adja vissza magyarul! Holott a Walser-magány nekünk idegen, ez a középosztálybeli kultúrával megtámogatott sors nem oly büszke és könyörtelen, mint az Adyé, s nem is olyan szenvedélyesen vesztes, mint a József Attiláé. Mondom, az igazán jól sikerült Walser-tárca a mi megviselt magyar idegzetünktől teljesen idegen valami, afféle úri haszontalanság, mint alföldi tanyán a porcelán szószkiöntő.
Tűnődtem sokat, hogy a sok-sok ismeretlenség, idegenség, ellentét és különbözőség ellenére mégis mi az a fura azonosság, ami minket, magyar olvasókat a néhai Walser úrral összefűz, s miközben az interneten kóborolva elolvastam a szerzőről ezt-azt, hirtelen minden világos lett.
Hiszen ez a szegény tárcaíró bolond volt.
Elmegyógyintézetek ápoltjaként morzsolgatta napjait, s ha jól emlékszem, egy időben papírzacskók ragasztgatásával foglalkozott – lehet, hogy erre nem jól emlékszem, de nincs bátorságom utána nézni, hiszen olyan szép ez a kép. Ott ül az elmegyógyintézet egyik jól öltözött ápoltja a többi bolond között, zacskókat ragasztgat, s közben a következő írásán töri a fejét. Egy olyan tárcán, amit száz év múlva egy távoli, idegen, zavart országban ajánlgat valaki – a többi bolondnak.