Nem emlékszem a pontos dátumra, hogy mikor találkoztam először az Omegával, de azt tudom, hogy akkor még fekete-fehér tévék voltak, és minden fiatal rajongott az „Egymillió fontos hangjegyért”. A műsort néztük, amikor az Omega egyik dalánál az anyukám megjegyezte, ezt a számot nagyon szereti. Óvodásként még könnyen befolyásolható voltam, így én is omegás lettem. Kisiskolásként egyszer a rokonoknál voltunk valami szocreál családi összejövetelen, és a vendéglátónk feltette a lemezjátszóra az együttes kilencedik bakelit lemezét. Az ismerős dallamokból néhány sort én is a felnőttekkel énekeltem. Ez a lemez már nekem is megvolt, ez volt az életem első Omega albuma. Alig múltam tíz, amikor egy szombat délelőtt - akkor még dolgozni kellett kéthetente szombat délelőttönként - egyedül besétáltam Nyíregyháza belvárosába, és egy könyvesboltban megvettem "Az arc"-omat. Abban az időben Magyarország még sokkal zártabb volt mint most, és sokkal messzebb volt mindentől. De az Omega zenéjét hallgatva szabadon jöttem, mentem a térben és az időben.
És eljött a metamorfózis. 1989 szeptemberében már nem azért mentem ki a repülőtérre, hogy az érkezőket nézzem. Becsekkoltam, és a következő hajnalon azt is megtudtam, hogy a nagy folyó neve: Nílus. Miközben egyre messzebb jutottam a végtelen pusztaságokban, újabb és újabb lemezek jelentek meg. Természetesen 94-ben én is bőrig áztam, de ez nem vette el a kedvem. Jött 1999, és 2001-ben az Illés-Metro-Omega. Életemben csak egyszer voltam a Hungaroringen, akkor is Miattuk.
Majd 2012-ben eljött az együttes 50. születésnapi koncertje. Arra már egyedül mentem, mert úgy éreztem, hogy senki nincs a környezetemben, akinek ez a zene olyan sokat jelentene, mint nekem. Az anyukám már rég nem volt omegás. Mellettem egy család ült. Nagyon irigyeltem őket - apaként természetesen az apát -, hogy el tudták hozni a fiukat. Az én fiam akkor még alig múlt három, és jól tudtam, egy ilyen koncerthez ő még kicsi. Ezek után érthető, hogy mekkora örömmel fogadtam az 55.-ről szóló híreket. Hát persze, hogy elmentünk! Én végig énekeltem a koncertet, a végére berekedtem, és sajogtak a végtagjaim a dobolástól. A kisfiam betermelt egy liternyi pattogatott kukoricát, egy félliteres Fantát és lézersugarakra vadászott. Nem életem a szelfi, de mégis csináltam egyet kettőnkről a koncert előtt, és valami olyasmit írtam a kép alá, hogy „folytatódik az atyai örökség átadása”.
De mégsem voltam teljesen boldog, és erről azóta sem beszélek neki. Én sem értem, hogy az Omegának, pont az Omegának(!) miért kellett elmennie a Pancho Arénába. Az én „félisteneim” alászálltak. Én is azok közé tartozom, akik nem örültek ennek, és valahol a szívük mélyén csalódtak. Viszont a pancsós anyukám igazat adott nekik. Én hosszú időn át felnéztem erre az öt férfire, akik évtizedeken át képesek voltak együtt maradni jóban-rosszban és a konfliktusaikat, ha voltak, mindig meg tudták úgy oldani, hogy azok titokban maradjanak. Aztán kiderült, hogy ez nem így van, és az „öt” is osztható. Nekem is nagyon fáj, hogy Misit nem láthattuk 2017-ben. És már sohasem látjuk, halljuk Mihály Tamást (Misi), Benkő Lászlót (Laci), Somló Tamást és Laux Józsefet (Blöró).
De már hangolnak a zenészek, mert lesz majd „egy koncert a Mennyben”.
