Ismét elárasztotta a víz a velencei Szent Márk teret, mert nem kapcsolták be időben a várost védő MOSE (Kísérleti Elektromechanikus Modul) zsiliprendszert. Az önkormányzat közlése szerint a zsilipeket azért nem indították be, mert a meteorológusok kedd délelőtt még alacsonyabb árhullámmal számoltak. Vagyis most emberi hiba, legalábbis tévedés történt.
Az ENSZ Kormányközi Klímatestületének előrejelzése szerint, a következő évtizedekben az Adriai-tenger vízszintje néhány milliméterrel növekedni fog évente. Ez pedig azt jelenti, hogy az olyan árhullámok, amelyek eddig száz évenként fordultak elő, 2050 körül már hat évenként lesznek, 2100 tájékán pedig öt havonta, vagy is egyre nehezebb lesz kivédeni őket. A Science Alert cikke szerint azonban Velence csak az egyik a Föld sok ikonikus műemléke közül, amelyet a klímaváltozás miatti katasztrófák: áradások, szárazságok, tüzek fenyegetnek. Erin Seekamp, az Észak-Karolinai Állami Egyetem professzora, az írás szerzője csapatával abban segíti a világörökségi helyszínek vezetőit, hogy meghatározzák, a rendelkezésre álló korlátozott időben és pénzből, melyikeket lehet megmenteni. Például sok amerikai nemzeti park is veszélyeztetett, megóvásukhoz a „védelem” fogalmát újra kell gondolni.
A kulturális örökségvédelmének szakértői egyetértenek abban, hogy egyszerűen lehetetlen mindegyik helyszínt megmenteni, sok közülük állandó restaurálásra szorul, egyeseket tengeri falakkal vagy gátakkal kellene óvni, ami hosszú távon nem hatékony. Az egyik megoldás a műemlékek áthelyezése lehet, ilyen történt például Észak-Karolinában 1999-ben, amikor a tengerpart megállíthatatlan eróziója miatt a Hatteras-foki világítótornyot és az őr házát fél mérfölddel (800 méter) beljebb kellett tenni. Ez 11,8 millió dollárba került.
2015-ben kiderült, az államban a tengerparton újabb házakat fenyegetnek a viharok okozta áradások és a vízszintemelkedés. A hivataloknak azonban segítségre volt szükségük abban, hogy eltervezzék, milyen sorrendben valósuljanak meg az akciók, ebben működött közre Seekamp és csapata. Készítettek egy modellt, amelyben minden épület fontosságát és sebezhetőségét felmérték, kiszámolták a költöztetések költségét, és azt, hogy ezekhez milyen források biztosíthatók. Az egyik változat szerint helyben kellene megemelni a házakat, a másik szerint előbb magasabb helyre kell áthelyezni őket és ott megemelni. Kiderült, hogy ezeket a változtatásokat rossz szemmel nézik az egykori lakók, vagy leszármazottaik. Mi több, néhányuk azt mondta, inkább vesszenek el, mint másmilyenek vagy máshol legyenek.
Bizonyos esetekben a nemzeti parkok vezetői eddig is kemény döntésekre kényszerültek: 2019-ben miután a Dorian hurrikán végigsöpört Portsmouth Village-en, határozniuk kellett, mely épületeket bontsák le, melyeket állítsák helyre. A tapasztalatok tehát arra figyelmeztették Seekampot, az átalakítási tervek készítésénél központi figyelemmel kell lenni az emberekre, és azokra az elvekre, amelyek a nemzetközi védelmi politikát meghatározzák: ezeket az UNESCO Világörökség Politikájának Függeléke fekteti le. A klímaváltozás sok világörökség helyszínt fenyeget, Velence mellett például a perui Chan Chant, amely a legnagyobb vályogházakból álló település a Földön, melyet természetes erózió pusztítja. Néhány kutató úgy véli, teljesen be kellene fedni a városrom területét. De ez csak félig oldaná meg a problémát, mert az esőzések után megemelkedő talajvíz alulról támadja a falakat; a sós víz beszívódik az agyagba és szétmállasztja. Vagy a coloradói Mesa Verde Nemzeti Park pueblo indiánjainak sziklalakásait, amelyek a legfigyelemreméltóbb ilyen jellegű építmények Észak-Amerikában. De veszélyben van a Sydney Operaház is. A jelenlegi ajánlások az épületek védelmét vagy a restaurálását helyezik előtérbe, ellenzik a változtatásokat. Ma valójában egyetlen folyamat létezik a romló állapotú épületek védelmére, mégpedig az, hogy felvetetik őket a Világörökség Veszélyeztetett Helyszíneinek listájára. A felvétel azonban nem tesz jót, mert a helynek rossz híre lesz a sajtóban, ami csökkenti a turizmust és a bevételeket, ez pedig visszatartja a pénzt biztosító alapítványokat attól, hogy támogassák a mentőintézkedéseket. Seekamp tehát egy új kategóriát javasol: Világörökségi Helyszínek Klímavészhelyzeti Átalakítás Alatt. Ez lehetővé teszi a döntéshozóknak, hogy kijavítsanak, adaptáljanak, de akár át is alakítsanak veszélyeztetett helyszíneket. Nem feltétlenül lesz idő a nagyszabású, bonyolult tervek kivitelezésére. „Úgy gondolom, a világörökségi helyszínek védelme a klímaváltozástól teljesen új megközelítéseket kíván, amelybe beletartozik az átalakítás is. Itt az ideje a kreatív gondolkodásnak, bevonva ötleteket azoktól, akik ezekhez a helyekhez kötődnek. Új utakat kell felfedeznünk a megóvásukhoz” - szögezi le írása végén Erin Seekamp.
