– A lépcsőház kutyája? – kérdezzük a fiatal nőtől a csivavájára mutatva, aki nevetve válaszol.
– Saját, de már tényleg többen kölcsön akarták kérni a házból, hogy kicsit kimehessenek erre-arra. Igaz, nem jártak volna jól Jessy-vel, mert nem elég, hogy bizalmatlan, még lusta is, hidegben meg pláne nem szeret sokat menni.
Míg a külvárosokban és a belvárosi kis utcák sokaságában főleg kutyásokkal lehet találkozni este nyolc óra után, a nagyobb csomópontokban ilyenkor még van némi élet: késői műszakokból, túlórákból sietnek hazafelé többen is. Tíz óra után viszont még a járványmentes időkben éjjel-nappal nyüzsgő nagy csomópontok is kihalttá válnak. Mindennél többet elárul erről, hogy a Nyugati-pályaudvarnál járőröző, és minket igazoltató rendőr kissé szomorúan konstatálja: alig akad dolguk, már felidézni sem tudja, mikor volt utoljára rendbontás itt az aluljáróban, ahol máskülönben egymást érik a különös alakok és esetek.
A kihalt pályaudvartól a Deák tér felé vesszük az irányt.
– Ilyenkor tíz után jó ha kétóránként beesik egy fuvar – mondja szomorúan a téren posztoló taxis, aki szerint a nullszaldóért küzdenek az unalommal egy-egy utasra várva. – Én legalább még küzdhetek. A kollégák fele viszont már lehúzta a rolót, jobbára azok, akik nem saját, hanem bérelt autóval dolgoztak.
Hogy jobb dolga nem akad, a taxis még panaszkodik keveset:
– Mindenki azt hitte, hogy a vírus miatt az emberek majd többet fognak taxizni, mivel a busz sokkal veszélyesebb. Hát nem! Inkább a koronavírus, mint hogy a zsebükbe nyúljanak! Én is már azon gondolkozom, hogy elmegyek bringás futárnak.
Míg a taxis csak felveti a váltás lehetőségét, Csada Gergely már meg is lépte azt: nemrégiben állt be bringás futárnak, miután a járvány miatt végleg elvesztette idegenvezetői állását. Meg is osztja velünk az első tapasztalatait. Szerinte biztos, sőt jó pénzt lehet keresni most ezzel a munkával, igaz, ehhez keményen kell taposni a pedált, ami különösen hidegben nem kis kihívás. Felvetjük neki, hogy legalább a forgalom kicsi, de Gergely a fejét rázza: – Az üres utcák szinte vonzzák a sebességmániás autós őrülteket.
Gergely azt mondja, a bringás futárkodást átmeneti állapotnak tervezi, amint tud, visszatér majd az idegenforgalomba. Igaz, jegyzi meg, addig még minden bizonnyal sok-sok kilométer vár rá.
A Deák tértől nem messze, az Arany János utcánál katonai járőröket és belügyeseket látunk, meg persze a TEK-esek híres-hírhedt páncélozott járművét. Közben egy emeleti, nyitott ablakú lakásból dübörög a keményrock. Kicsit távolabb az irodaházak éjszakai biztonsági őrei verődnek össze „cigizni, kávézni, dumálni.” – Cigarettázni meg traccsolni kell – szögezi le egyikük. – Anélkül tényleg kibírhatatlan lenne az éjszaka, az ember hamarabb megőrülne, mint meghalna a vírustól.
A kihalt utcákról persze nem hiányoznak a hajléktalan emberek sem.
– Nekem is mondták, hogy megbírságolnak majd a kijárási tilalom be nem tartása miatt – nevet fel a körút egyik padján üldögélő, Csuka néven bemutatkozó férfi. – Mondtam nekik, hogy bírságoljatok csak!
A rendezett ruhát viselő férfi azt meséli, hogy korábban volt bányász, targoncás, sőt bolti részlegvezető is. Aztán, amikor odáig ér, hogy az utcára került, hirtelen rövidre fogja történetét: amikor nyugdíjas lett feladta az addig fizetett albérletét. Nem panaszkodik, azt mondja, eléldegél ő egy padon is, de azért látszik bántja valami. Végül csak kiböki, hogy egész életében a zajhoz szokott, előbb a munkahelyeken aztán az utcán. Az üres körútra mutat, aztán kiszakad belőle:
– Csak ez a rohadt csönd ne lenne!
