Orbán Viktort a minap látványosan letesztelték. Ez is része a nagy vírus-színjátéknak - a politikai elit csúcsain amúgy naponta tesztelnek, mert a kevés tényből, amit a koronavírusról tudunk, az egyik legbiztosabb, hogy a túlélés záloga a korai felismerés, ami egy lappangó betegség esetében teszt nélkül nem lehetséges –, de most legalább jó példát mutatott.
Két nappal a kirakat-teszt előtt meghalt egy (Orbánnal nagyjából egykorú) kollégánk, akit az állami ellátórendszer napokon át annak ellenére sem volt hajlandó tesztelni, hogy már markáns tüneteket mutatott. Ami vele történt, annyiban nem egyedi, hogy egyrészt a kórházak telítődésével párhuzamosan kezd általánossá válni a „feküdje ki otthon” stratégia, amelyben csak a legsúlyosabbnak látszó eseteknek jut kórházi ágy. Másrészt a kormány(fő), az Operatív Törzs, Pintér Sándor, vagy aki ezt a védekezésnek nevezett fejetlenséget ténylegesen irányítja, kezdettől olyan szűkmarkúan bánik a tesztekkel, mintha nem nagy tételben pár ezer forintos darabárú életmentő eszközről, hanem a Szent Grálról, vagy valami ritka marsi fémről lenne szó. Az ok pontosan nem ismert, de azok után, hogy ugyanezen hatalom nem volt rest 330 milliárdért részben nem működő, részben az országba be sem érkezett, Szijjártó által újabban diplomáciai szóróajándékként osztogatott lélegeztetőgépeket vásárolni, biztosan nem a pénzhiány.
A megfejtés inkább annak az információs monopóliumnak a környékén keresendő, amelynek birtokosai március óta kitartóan igyekeznek a járvány valós számait maguknál tartani. Egy plasztikus példa: a tesztek hatósági árasításával nem csak a maszekokat ütötték ki a tesztpiacról, hanem azt is megakadályozták, hogy a kormányzaton kívül másoknak pontos(abb) számaik legyenek a kór terjedéséről.
A számok fölötti uralom fontosabbá vált a járvány kézben tartásánál. Így jutottunk el egy olyan szisztémához, amelyben bármikor eltűnhet néhány halott, vagy, mint tegnap is, előugorhat több ezer új fertőzött, a hiteles köztájékoztatás jegyében.