Ismerik az érzést, amikor olyannyira a hatása alá kerülnek egy műalkotásnak, legyen az képzőművészeti, filmes, zenei vagy irodalmi, hogy a kérdésre, „Na, milyen (volt)?, azért nem tudnak felelni, mert nem jön ki hang a torkukon? Ott fortyog az élmény minden egyes sejtjükben, mégsem tudják szavakba önteni, mert nem jönnek azok a szavak, amelyek megfelelőképp írnák le a hatás milyenségét. Kácsor Zsolt Cigány Mózese pont ez elé a dilemma elé állít: hármat hátralépve lehet róla irodalomelméleti közhelyeket puffogtatva szuperlatívuszokban bölcselkedni, de egy effajta kritika pont attól a kultúr-, irodalomtörténeti és nyelvi ámokfutástól távolítana el, ami ennek az – alcím szerint is – anarchista történetnek egyik lényege.
Kácsor Zsolttól nem áll messze az alternatív történetmesélés, gondoljunk csak a kétezer évet felölelő családregényére, a Barbarusra, Szent István király blogjára vagy akár a Rettenetes Vlagyimirre. Ám a Cigány Mózessel ezúttal olyan új regisztereket nyitott meg, amelyek egy nagy közös metafikciós térbe emelik Mózes öt könyvét, az eredet- és hősmitológiát, a gegirodalmat, a paródia és a szatíra valóságra ébresztő erejét, no és persze a kisebbségi és menekültlét közhelyekből és előítéletekből összerakott jelen valóságát. Mondanám, hogy minden mondata, a biblikus „bizony mondom néktektől” a metafizikai cirkalmakon át a „baszd meg a kurva anyádat”-ig kisebb-nagyobb sokként éri az olvasót, de még csak mondatvégi írásjelek sem törik meg a fülszöveg szerinti főhős, a drogfüggő cigány bűnöző kábítószeres hallucinációiból táplálkozó gondolati ámokfutást. Egy könyv (a cigány Tórából), egy végtelen vízió a Cigány Mózesről, aki némi isteni segítséggel arra készül, hogy a Megbocsátó Szépasszony segedelmével kivezesse népét a Csepel-szigeten lévő Horthy-liget fogságából, és az új Exodus során visszavezesse a magyar cigányságot az indiai őshazába. Minden eszementsége és szabadjára engedett „hallucinációi” ellenére Kácsor nagyon is tudatosan komponál, és a látszólag határtalanul hömpölygő gondolatfolyama a legigazabb, legmélyebb igazság hatalmas uszadékfáit sodorja magával.
Ilyet nem lehet józanul írni – gondolhatnánk, ahogy gondolta a nép a Cigány Mózesről is, „hogy be van tépve, pedig nem volt betépve, hanem a tudás áradt belőle”. A Homo sapiens kifejlett hím példányából, az iskolai végzettséggel és képesítéssel nem rendelkező cigány kisebbségi vezetőből, a vagyontalan senkiből, a hangsúlyosan domináns személyiséggel, továbbá agresszivitásra és acting out cselekedetekre fokozottan hajlamosító személyiségjegyekkel rendelkező, kan kutyaként szocializálódott falkavezérből, aki előtt a kutyák mind leborulnak, fejet hajtanak előtte a varázslók, a cigányok pedig remegve így köszöntik: „szia, uram”.
Kácsor Zsolt regénye, ahogy a fülszöveg is írja, minden szarkazmusa, trágársága és kápráztató paródiája ellenére is egyfajta szívszorító jajkiáltás a mindenkori kisebbségekért és menekültekért. Kritika egy olyan világról, amelyben „csak akkor mutatkozik meg a hatalom emberének igaz természete, ha köpések borítják az arcát, ha pedig leköptétek, és mégsem tágít előletek, hanem továbbra is uralkodni akar rajtatok, szabad embereken a saját hordalétének saját farkastörvényei szerint, akkor üssétek meg, biztosak lehettek benne, hogy megérdemli, hiszen ő volt az az uralkodó Homo europicus, aki pár száz év alatt gyarmatosította a bolygót, és ez a bolygó most semmi egyebet nem csinál, csak visszaveszi, ami az övé, hát ne nyafogjatok, ne sajnáltassátok magatokat, ne járjatok pszichoterápiára, ne nézzetek sportközvetítéseket, hanem olvassatok minél többet, és csak olyan emberre hallgassatok, aki nálatok okosabb, legyetek rá felkészülve, hogy új özönvizek közelítenek, és nektek ismét mentőcsónakokat kell majd ácsolnotok, ha a közelgő büntetést túl akarjátok élni, és az új bárkákban nem kaphat helyet senki, aki emberek élete és vagyona és munkája fölött rendelkezik…”.
És ahogy kell, valószínűleg ez a hajó is zátonyra fut majd, mert „minden valamirevaló kalandregényben, eredetmítoszban és modern eposzban zátonyra fut egy hajó”. Miért pont a valóságban ne tenné? (Kalligram, 2020. 270 o.)
