Brazíliában egyre hevesebb vita zajlik arról, létezik-e rasszizmus, azóta, hogy halálra vertek egy 40 éves feketebőrű férfit a Carrefour szupermarkethálózat biztonsági őrei. Múlt péntek óta videofelvételek sora jelent meg az interneten, amelyek az áldozat haláltusáját mutatták be. Épp aznap ünnepelték a feketék öntudatra ébredésének napját. 1888-ban ugyanis e napon ért véget a rabszolgaság a legnagyobb dél-amerikai országban.
Brazíliában ugyan a rasszizmus kérdése sosem volt annyira előtérben, mint az Egyesült Államokban, ma is jelentősek a jövedelemkülönbségek a fekete és a fehérbőrű lakosság között. Az egyenlőtlenségek a mindennapi élet minden szférájában érzékelhetőek. Felmérések szerint egy fekete háromszor nagyobb eséllyel válik erőszak áldozatává, mint egy fehér. Csak Rio de Janeiróban a rendőri fellépések során majdnem 80 százalékban feketék vesztik életüket, mivel túlnyomórészt ők élnek a favelákban, a nyomortelepeken. Az országban a hivatalos adatok szerint összesen 770 ezren vannak börtönben – az Egyesült Államok és Kína után a legtöbben a világon-, több mint 60 százalékuk feketebőrű, miközben országos arányuk 54 százalék. A bebörtönzöttek harmada még ítéletére vár.
Bár a rasszizmus kérdését Brazíliában a szőnyeg alá söprik, hogy mennyire kényes kérdésről van szó, jelzi: miután az Egyesült Államokban rendőrök brutális módon meggyilkolták George Floydot, a dél-amerikai államban tüntetések törtek ki. Hogy Brazíliában miként is vélekedik a jelenleg uralkodó elit a mozgalomról, jól jelzi: Jair Bolsonaro elnök fia, Eduardo, aki Steve Bannon jobboldali populista csoportjának itteni szárnyát irányítja, a Black Lives Matter-tüntetéseket a terrorizmus megnyilvánulásának minősítette, a mozgalmat pedig a nemzetiszocializmushoz hasonlította. Jair Bolsonaro szélsőjobboldali államfő ugyanakkor a G20-ak hétvégi virtuális csúcstalálkozóját használta fel arra, hogy elítélje a hazájában kitört megmozdulásokat. Semmiféle önkritikáról sem tett tanúbizonyságot, szerinte az etnikai feszültséget külföldről exportálták hazájába azzal a céllal, hogy megosszák az országot. Úgy tett, mintha Brazíliában teljesen ismeretlen lenne a rasszizmus fogalma. Fia, Eduardo nem is teketóriázott, amikor a külföldi erők megnevezéséről volt szó. Szerinte egyértelműen a magyar származású amerikai milliárdos, Soros György áll a megosztási kísérletek mögött, ő akarja „tönkretenni a zsidó-keresztény értékrendet”.
Bolsonaro helyettese, Hamilton Murao szintén azt állította, szó sincs arról, hogy hazájában létezne rasszizmus, de elismerte a szociális egyenlőtlenségek tényét. Murao meglehetősen leegyszerűsítette a problémát. Mint mondta, a 60-as évek elején ő már az Egyesült Államokban megtapasztalta, mit is jelent a rasszizmus fogalma, amikor a feketebőrűek nem ülhetnek az első helyeken a tömegközlekedésben.
De valóban szó sincs rasszizmusról az országban? A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a jelenség évszázadok óta nagyon is jelen van. Nem sokkal azután, hogy Portugália vonta ellenőrzése alá Brazília területét, az 1500-as években rabszolgasorba vetették a helyi lakosságot, elsősorban a cukorültetvényeken dolgoztatták őket. Csakhogy a járványok, illetve az európaiak kegyetlen fellépése nyomán utánpótlásra volt szükség, így Afrikából hajóztattak át rabszolgákat, az 1850-es évek közepéig mintegy négymilliót, hétszer annyit hoztak ide, mint amennyit az Egyesült Államokba. Mivel a rabszolgák munkájára épült a gazdaság, így Brazília volt az utolsó az amerikai kontinensen, amely felszámolta a rabszolgaságot.
Ezzel azonban a rasszizmust még nem sikerült kiirtani. A feketék és fehérek közötti társadalmi egyenlőségről szó sem lehetett. Amikor Brazília 1889-ben köztársaság lett, a választási részvételt csak az írástudóknak engedték, ami a feketebőrű lakosság túlnyomó részének kizárását jelentette. Az első brazil köztársaság idején meghirdették a lakosság „fehérítésének” politikáját. Sokan érkeztek Európából, így 1870-1940 között a fehér bőrű lakosság aránya 34 százalékról 64-re emelkedett.
A harmincas évektől vált mind népszerűbbé a „faji demokrácia” ideológiája, amelyet az 1964-1985 közötti katonai diktatúra kormányai is átvettek. Leegyszerűsítve ez úgy szól: lényegtelen, hogy vannak különböző etnikumok az országban, közös brazil nemzettudat létezik. A diktatúra idején egyenesen tabunak is számított etnikumokról beszélni. Ezzel megakadályozták, hogy a feketék érdekvédelmi szervezeteket hozzanak létre, hiszen voltaképpen „nem is léteztek”.
Nagy előrelépés volt, hogy a diktatúra utáni első, 1988-ban hatályba lépett demokratikus alkotmányban külön cikkely emelte ki: a rasszizmus büntetendő. A demokratikus intézményrendszer kiépülésével a különböző civil szervezetek egyre többször hozták szóba a jelentős társadalmi különbségeket. 2003-ban aztán az új baloldali elnök, Luiz Inácio Lula da Silva elnöksége egyik fontos célkitűzésének tartotta a rasszizmus elleni fellépést. Több beszédében is említést tett az etnikai előítéletekről és a diszkriminációról. Adminisztrációja különféle programok révén támogatta a hátrányos társadalmi helyzetű rétegek egyetemi oktatását. Egy 2000-ben készült felmérés szerint a feketebőrűek 42 százaléka nem járt iskolába. Így az államigazgatásban is alulreprezentáltak, 2018-ban például az összes képviselő 24 százaléka volt fekete. Hogy mennyire befolyásolja a téma az emberek életét, egy 2011-es felmérés is bizonyítja, eszerint a megkérdezettek 59 százaléka vélekedett úgy, hogy az etnikai kérdés a mindennapjaikra is rányomja bélyegét.
