Csupa unalom az élet. Nincs a Nap alatt semmi új, már minden megtörtént, ami most megy, az csak ismétlés, a nagy sikerre való tekintettel. Történelmi remake néha friss szereplőkkel, de még az sem biztos. Vegyük például a nagy választási csalást, amelynek következtében a komplett keresztény Amerika szenvedett vereséget a baloldali összeesküvőktől és a tudjuk kiktől. A haza nem lehet ellenzékben, harsoghatná most Trump, ha odafigyelt volna arra, hogy mit kell ilyenkor harsogni. A 2002-es magyar választásokat úgy „csalták el”, hogy közben Pintér Sándor volt az azok tisztaságáért felelős belügyminiszter, akinek persze a szeme sem rebbent, amikor aztán 2010-ben is felkérték erre a tisztségre. Nekünk már tizennyolc és fél évvel ezelőtt volt a csalás ellen tiltakozó „milliós” tömegünk: olyan sokan háborodtak fel a jobboldal bukásán, hogy még az Erzsébet hidat is el tudták állni, pedig az kétszer három sávos.
De hát Trump 2002-ben még nem figyelt oda, milyen kiváló választási csalás elleni harcos is az ő mostani legjobb magyar tanítványa. Így aztán négy év alatt a nulláról kellett felépítenie a maga csalási legendáját. (Merthogy szerinte már 2016-ban is borzalmas nagy csalás volt, amit csak az enyhített valamelyest, hogy közben ő nyerte meg a választást. De azóta is csalás csalást követ, Amerikában nincs választás kolosszális csalás nélkül, a csalás billoga úgy égett rá a választásra, mint Nauszikaá karjára a hófehér epitheton ornans.) Az már kicsit meglepőbb, hogy a kormányzati médiának és csatolt kormánypárti részeinek idehaza nincs dezsavűje. Olyan lelkesedéssel veszik át az amerikai szélsőjobb összeesküvés-elméleteit, mintha nem emlékeznének rá, hogy ezt a sztorit már látták, sőt írták is.
A beszéd bolond, de van mögötte gondolat. Először is fenn kell tartani azt a látszatot, hogy a magyar szélsőjobb nincs egyedül, Trump továbbra is tekintélyes férfiú, aki ugyanazzal a sorosi ármánnyal került szembe, ami ellen itt kell küzdeni, különben belegondolni is szörnyű, még a végén liberalizmus lenne, netán olyan választások, amelyeken a többség dönt.
Van még másfél év felépíteni a narratívát arra az esetre, ha 2022 tavaszán külföldi, netán amerikai választási megfigyelők jelentkeznének be. Addig is, a magyar demokrácia állapotára vonatkozóan várható washingtoni bírálatokra is remekül lehet majd azzal válaszolni, hogy de hát maguk ott választási csalással kerültek hatalomra. Ha pedig beütne a végső krach, és egy nemzetközileg ellenőrzött választáson a többség Magyarországon is leszavazná a populista nacionalizmust, akkor fel lehet majd melegíteni a két évtizedes, kissé már rozsdásodó konzervdobozban tárolt dajkamesét a hatalmas, globális, általános, kékcédulás, kommunista, libernyák, „tudjuk, honnan fúj a szél” csalásról.
Mert a Vezér nem veszít. Erről lehet megismerni. Aki választáson veszít, az egyszerű, satnya, vezetésre méltatlan politikus. A Vezért legfeljebb csak hátba döfni lehet, az neki az Achilles-sarka. Mint 2002-ben és 2020-ban, a francba ezzel a sok kettessel a dátumokban!