A kakas a falusi ember tyúkja, legalábbis abban az értelemben, hogy utóbbit leginkább akkor vág, ha már „kitojta magát”, vagy ha kókadni látja, ellenben a kakas életciklusa racionális körülmények között két-három hónap. A természet ráadásul rendre furcsa tréfát is űz. A keltetőben vagy a kotlósok alatt kikelt sok kis aranyos pipiről nem derül ki rögtön – nem mintha ebben a korukban bármelyik érző lélek szelektálni tudna közülük -, melyik a melyik, így aztán a tarajból, a sarkantyúból és a toroklebenyből lehet egyszer csak eldönteni baromfijaink valódi nemét. Mire kialakul az állomány, meglepve látjuk, hogy kakasból sokkal több van, mint tyúkból.
Vagyis vágni kell.
A főkakashoz, a legelsőhöz, amit még az ónodi vásárban vettünk, természetesen nem nyúlunk, hisz ha ezt tennénk, megbomlana mindjárt udvarunk törékeny békéje. Tekintélye egyelőre vitathatatlan, annak ellenére, hogy nem küzdött meg érte, csak belecsöppent a jóba, készen kapta az udvart, rögtön egyeduralkodó lehetett. Igazi vetélytársa sose volt, s ez látszólag kevéllyé és lustává tette. Ám most, hogy itt nyüzsögnek nyomában az ifjú titánok, úgy tűnik, megérezte a veszélyt, és csírájában fojt el mindent, ami a pozícióját kérdésessé teheti. Ebben némileg közrejátszottunk mi is, amikor a tapasztalt szomszédasszonyt segítségül hívva egy vasárnap délelőtt drasztikusan lecsökkentettük a szóba jöhető ellenfelek létszámát: gyarló az ember, öt-hat kakas a fagyasztóban némileg feledteti az erkölcsi dilemmákat az egyenlő pályákról meg az egyenlő esélyekről.
Két ifjonc azonban megmaradt, hozzájuk külön kötődünk, egyiket még tojáshéjjal a fenekén kellett megmenteni a pusztulástól, a másik egy rókának esett volna áldozatul, ha nem lépünk közbe. Nevet is kaptak, sorsuk ezzel megpecsételődött, az elnevezett jószág nem jószág többé, hanem félig-meddig már barát.
A hatalmi játszmákat így most testközelből látjuk. A két trónkövetelő előbb megelégedett az udvar első felével, s a tyúkok „szoknyája mögé bújva” próbálta ellébecolni a főkakassal való találkozást, miközben egymással is csak tessék-lássék kakaskodtak, valódi küzdelem sose volt. A nagy etetőből csak elvétve lopkodtak, megelégedtek azzal, amit a többiek kikapirgáltak a tálból. Egy rúdra vackoltak be estére, a fővezér szálláshelyének a közelébe se merészkedtek, ha napközben meglátták, nagy ívben kikerülték.
Mindez azonban változni látszik.
Egyre közelebb merészkednek az eddig tilalmasnak tűnő területhez, alkalmasint már egy-egy tyúkra is rávetik magukat sietve, s reménykedve, hogy a főnök nem ér oda túl hamar, s nem koppint emiatt a fejükre. Már nem menekülnek fejvesztve, ha feléjük szalad, inkább csak arrébb sasszéznak, tettetve, hogy engedelmeskednek az erőfölénynek. Valamelyik este pedig meglepve tapasztaltuk, hogy kettőjük közül már csak egyik ül a rúdon, a másikat zseblámpával pásztázva találtuk meg: befészkelte magát a központi ólbirodalom egyik oldalsó ágába, a legjobb helyre, oda, ahol a legtöbb tyúkot, s a legszárazabb szalmát találta.