A magyar nemzeti néplélek nagy ismerője, Orbán szerint a pálinka alapélelmiszer, amit a flancos belvárosi soha nem érthet meg. Merthogy ez a vidéki életérzés, ahogy az ember kakasszóra a helyi Nemzeti Trafik előtt két felestől Keresztény Európa védőbástyájává változik, majd fehérvári huszárként komótosan megy a dolgára, szántani, disznót ölni, sok kislányt meghágni.
Persze Orbán is tudja, hogy ez pont ugyanolyan műnépies giccs, mint a beszédírói által kiagyalt kamu dakota életbölcsességek – „fordítva ne ülj a döglött lóra” –, vagy amikor idehaza a székelységet próbálják afféle sör- és nőgyűlölő hegyi kreténeknek beállítani.
Tényszerűen: Magyarországon – településformától függetlenül – mindenütt isznak, mint a kefekötő. Város és vidék alkoholizmusa között a különbség legfeljebb a tálalás. Városon a nagy embertömegben valamelyest felhígul az alkeszek látványa: aki nem akarja, nem veszi észre, ahogy az ABC-ben a kasszánál diszkréten az öltöny belső zsebébe csusszan a kétdekás tömény, vagy amikor a jó munkásember a kijáratnál egy Sprite-os palackba tölti át a Durbints sógort.
A belvárosi boltosok erről speciel sok szépet tudnának mesélni a miniszterelnök úrnak, de elég lenne a háta mögé néznie a Parlamentben. Higgye el, találna olyanokat, akik délelőttönként kissé remegő kézzel próbálják eltalálni az „igen” vagy a „nem” gombot.
Magyarország legnagyobb pártja ugyanis ma az alkoholistáké. Cirka egymillióan vannak. Orbán rutinos populistaként nekik dorombol, fintor nélkül beáll cigányzenére bundapálinkát kortyolgatni, sőt ha tehetné, még borvirágokat is festetne a tokája fölé. Orbán nagy politikusi felismerése volt, hogy az ő feladata nem a népnevelés, hanem a szavazat maximalizálás. Márpedig a magyar politológia évszázados alapigazsága, hogy a bocskorosok sosem arra szavaznak, aki kiveszi a poharat a kezükből. Hanem aki tölt nekik.