Orbán Viktor kormányzásának 10. évében az ország történelmének oly szakaszába ért, ahol beválthatja Herder XVIII. századi német költő-filozófus „jóslatát”: beszorulhat abba a geopolitikai harapófogóba, amelyből évszázadokig képtelen volt szabadulni, és amely izolált párialétébe most önként vonul. Nem lesz nemzet, amely bírva a józan észt, társulna hozzá e párialétben.
Orbán hétfőn „diplomáciai gyengeségben” szenvedve levélben előlegezte meg: megvétózza az EU hétéves költségvetését és a járvány uniós helyreállítási alapját. Nem fogadja el ugyanis a jogállamisági feltételrendszert, amely az európai politikai kultúra szabályaihoz kötné a közösségi pénz elosztását. Nacionalista hazugságait kiabálva arra hivatkozik, hogy a magyar nép ruházta fel közhatalommal. Talán a nemzet fele tette ezt, de tudnia kell: nem arra kapott hatalmat, hogy az országot a polgári demokráciából a keleti tekintélyelvűségbe taszigálja, hanem arra, hogy a közjót gyarapítsa. Az ellenkezőjét teszi.
Mondhatni, a demokrácia körülményesen későn érő típus. Tíz év kellett hozzá, hogy a Néppárt európai parlamenti frakcióvezetője, a bajor CSU politikusa, Manfred Weber meglássa: „ha Magyarország és Lengyelország komolyan hajlandó blokkolni az EU teljes finanszírozását, csupán, mert önző módon kizárólag a nemzeti érdekeiket követik, akkor az EU súlyos válságba kerül”. Az EP alelnöke, Katarina Barley, a német SPD politikusa pedig azt: „most bosszulja meg magát, hogy kesztyűs kézzel bánt a lengyel és a magyar kormánnyal az Európai Bizottság, az Európai Tanács, és mindenekelőtt a konzervatív pártcsalád, amelynek még mindig tagja Orbán Fidesze”.
Azt beszélik Brüsszelben, az adminisztráció – és Angela Merkel kancellár soros német elnöksége – majd kitalál valamit, hogy megoldja a válságot. Nem tudjuk, hogyan lehet „eltitkolni” a vétót, amint azt sem, milyen zsarolási potenciállal bír a magyar kormányfő, amit gyengít, hogy nemcsak a brüsszeli apparátussal, hanem a nemzetek által megválasztott EP „makacsságával” is szembe kell néznie. Lehet, hogy a mostani bajt szőnyeg alá söprik, bár kicsinek tűnik már a rongyszőnyeg, s igencsak púposodik. Maradna még a 7. cikkelyes eljárás, amely eddig is a közösségi jog életlen kardjának bizonyult. És ott van még Rutte, holland kormányfő, aki a lengyelek és magyarok nélkül alakítaná újra az Uniót (kétlépcsőssé Európát), amivel átrajzolná Európa térképét. Sőt lehet, hogy a közösség bonyolult jogi procedúra után kiteszi a szűrét a két országnak, amit ma mindenki lehetetlennek lát. Pedig a közösségnek a saját érdekében mielőbb meg kell szabadulnia Orbán rohasztó hatalmától, s ha a magyar nemzet ragaszkodik a személyéhez, úgy Magyarországtól is.
A vétó vihara el kell, hogy érje a magyar ellenzéket is. Nem nézheti tétlenül, hogy Orbán kitaszigálja az országot Európából. El kell hagynia a parlamenti díszletet, nem legitimálhatja tovább ezt a hatalmat. Ha nem teszi, elveszti ellenzéki létének minden politikai jogát és erkölcsi alapját.
Rohanhatunk is persze tovább. Orbáni rémálomban, neki a falnak.