Az elmúlt hetekben egymást érték a minisztériumi és kamarai konferenciák, amelyek fókuszában a módosított és szeptember 1-től érvényes felnőttképzési törvény normaelemei álltak.
A vállalati szakemberek, s különösen HR-s kollégák különösen arra csodálkoznak rá, hogy szeptember 1-től bejelentéskötelessé váltak a szakképzésnek nem minősülő egyéb oktatások és képzések, beleértve a vállalati belső képzéseket is, időtartamuktól függetlenül. A kormányzat képviselői magyarázzák a bizonyítványt, igyekeznek bemutatni törvényváltozás indokait, azok helyes értelmezését és alkalmazását. Az érintett vállalati kollégák pedig többnyire értetlenül fogadják, hogy miért is kellett a vállalati belső képzéseket, amelyeket a cégek saját munkavállalóik számára tartanak, bevonni a törvény hatálya alá, s bejelentéskötelessé tenni.
A kormányzat képviselői főleg azzal érvelnek, hogy a belső képzések csak hiányosan jelennek meg a felnőttképzési statisztikákban, s elsősorban ennek betudhatóan a felnőtt lakosságnak csupán 6-7 százalékáról lehet igazoltan kimutatni, akik részt vesz ilyesmiben, miközben az EU-s átlag 11 százalék, de néhol 30 százalék körül van. Emellett a vállalati belső képzések meghatározó jelentőséggel bírnak a termelékenység javítására, különösen tudás- és technológiaigényes ágazatokban. Ezért a szakpolitika nagyobb rálátást kíván ezekre, hogy a gazdaságpolitika eszközeivel javítani és támogatni tudja eredményességüket.
Szolgáltatási tevékenységet – összhangban az EU-s és magyarországi normákkal – megkezdeni és folytatni háromféle módon lehet: (1.) nem kell hozzá sem bejelentés, sem engedély; (2.) bejelentés alapján, valamint (3.) engedély alapján. Mindezidáig a vállalati belső képzéseket szabadon lehetett végezni (az ún. OSAP statisztikát leszámítva).
A szakmát derült égből villámcsapásként érte, hogy szeptember 1-től a belső képzés is felnőttképzési tevékenységnek számít, amely – a vonatkozó törvény szerint – bejelentés alapján végezhető. Ráadásul a jogalkotónak sikerült egy olyan holisztikusan absztrakt meghatározást adni erre, amely rendkívül idegen a gyakorlati élettől. Ezért nehezen lehet meghatározni, hogy mi is tekinthető felnőttképzésnek.
A felnőttképzés egyik ága a szakképzés, ami érthető, de ilyet a vállalatok belső képzésük keretében csak engedély birtokában szervezhetnek, s meglehetősen ritkán végeznek, mert a „suszter marad a kaptafánál”, így a főtevékenységükre koncentrálnak. A vállalatok legfeljebb üzletmenetükkel és technológiai bázisukkal szoros kapcsolatban álló – szakképzésnek nem minősülő – egyéb oktatást és képzést folytatnak, igaz, sokuk igen nagy számban, a 2 órától a több napra vagy több hónapig is elhúzódó időtartamban. A vállalati belső képzések esetében ezek az egyéb oktatások és képzések teszik ki a felnőttképzési spektrum jelentős részét, amelyek a szeptember 1-től hatályos szabályozás értelmében mind a felnőttképzési törvény hatálya alá tartoznak. Mivel a törvény nem tesz különbséget a rövid (néhány órás) vagy többhetes, egyéni vagy csoportos, távoktatásos vagy kontaktórás képzés között, ezért szigorúan véve még egy 2 órás képzés is ideszámít, s adatot kell szolgáltatni róla.
Különösen valamennyi munka- és tűzvédelmi oktatás bejelentése okoz fejtörést a HR-s kollégáknak, melyeket nagy gyakorisággal és tömegesen, kötelező jelleggel végeznek a cégek. Mi értelme van az ilyen képzések bejelentésének, hangzik a jogos kérdés, ha többségüket 2-4 óra alatt megtartják? A jogalkotó nyilván nem ezektől a néhány órás munka- és tűzvédelmi oktatásoktól várja a termelékenység javulását – bár a felnőttképzési statisztika számait kétségkívül nagymértékben befolyásolják. A vállalatok jogos értetlenkedése nyilván mérséklődne, ha a jogalkotó húzna igy időhatárt. (De felhozhatnám az ingyenesen szervezett képzések körét is: vajon azok is bejelentés kötelesek, vagy csak – a belső képzések kivételével – az üzletszerű gazdasági tevékenység keretében végzett oktatás és képzés számít annak?)
A konferenciákon különösen akkor erősödik a morajlás szintje, mikor kiderül, hogy a bejelentési kötelezettség komoly adatszolgáltatással is jár. A képzést szervező vállalatnak, miután bejelentkezett a rendszerbe és nyilvántartási számot kapott, az általa szervezett minden egyes képzésre külön-külön adatot kell szolgáltatnia a felnőttképzés adatszolgáltatási rendszerbe (FAR-ba) a képzés megnevezésére, jellegére, helyére, óraszámára, első képzési napjára és befejezésének tervezett időpontjára, továbbá a képzésben részt vevő személyek természetes személyazonosító adataira, elektronikus levelezési címére, adóazonosító jelére vonatkozóan. Ennek a kötelezettségnek legkésőbb a képzés megkezdését követő harmadik munkanapig kell eleget tennie. Ezeket – a honos felnőttképzőre vonatkozó – szabályokat a szabad szolgáltatásnyújtás jogával rendelkező szolgáltató határon átnyúló tevékenységére is alkalmazni kell.
Az tapasztalható, hogy háromféle magatartást alakítottak ki a cégek. Az „óvatos” szervezet minden oktatást és képzést bejelent. Az „életszerű” filozófiát valló cég írásba foglalt jellemzők (ellenőrző lista) alapján kialakít egy stratégiát (saját „mérőeszközt” hoz létre). Ennek függvényében lesznek olyan képzések, amelyek bejelentéskötelesnek ítéltetnek, mások meg nem. A „dacos” szervezet egyetlen belső képzést sem jelent be, és az álláspontját kétségbe vonó hatóságnak azt üzeni, hogy vita esetén „találkozunk a bíróságon”!
Sok esetben – például amikor a saját dolgozóinak indít egy munkaadó nyelvi vagy vezetőképzést – még azt is nehéz eldönteni, hogy ki a képzés szervezője. Az a szolgáltató, aki az oktatót adja, vagy a cég, amely a képzést megrendelte, s biztosítja a képzés tárgyi feltételeit? Pedig ezt minden képzés esetében fontos eldönteni, mert a képzés szervezőjét terheli a bejelentési kötelezettség. Ilyen helyzetekben – a jövőre nézve – az a tanács, hogy a szolgáltatási szerződés megkötésekor egyértelműen rendezzék ezt a kérdéskört, a folyamatban lévő megállapodások pedig kiegészíthetők egy ilyen tartalmú melléklettel. (Munka- és tűzvédelmi oktatás esetén mindig a munkaadó legyen a képzés szervezője, hisz az oktatást rendes munkaidőben kell megtartani, és szükség esetén időszakonként meg kell ismételni. Az oktatás elvégzését a tematika megjelölésével és a résztvevők aláírásával ellátva írásban is rögzíteni kell.)
Tudni kell, hogy a hatóság figyel, ellenőriz és szankciókat alkalmaz. Egy ellenőrzés során elsősorban azt vizsgálja, hogy megfelelően (pontosan és időben) szolgáltatott-e a képzés szervezője adatot a FAR-ba és az OSAP számára, megkötötte-e felnőttképzési szerződést (legalább szóban), és nyújtott-e kielégítő tájékoztatást a résztvevőknek. Ha hibát talál, jön a szankció, amely – első alkalommal – figyelmeztetés lehet, majd következik a bírság, végül pedig az eltiltás a felnőttképzéstől.
Sok tévhit lengi körül az áfamentességet is, miszerint az a képzés, amelyet a felnőttképző bejelentett, áfamentesnek számít. Pedig (a nyelvi képzéseket kivéve) nem így van! Csak az olyan – szakképzésnek nem minősülő – egyéb oktatás vagy képzés élvez adómentességet, amelyet a felnőttképző – ilyen minőségében – bejelentés birtokában és jogszabály alapján szervezett. A hangsúly az „és” szócskán van, azaz mindkét feltételnek fenn kell állnia az adómentességhez.
Arra is ügyelni kell, hogy vállalkozási tevékenység érdekében felmerült költségek, ráfordítások között – idén július elsejétől – csak olyan oktatásról és képzésről kiállított számla számolható el, amelyen szerepel a felnőttképző nyilvántartási száma és nyilatkozata, hogy a jogszabályban előírt adatszolgáltatási kötelezettségét teljesítette.
A szerző felnőttképzési szakértő, c. egyetemi tanár