A covid nem istencsapás, csak egy betegség, nem azért járok naponta templomba, mert félek a vírustól, hanem azért, mert amióta nyugdíjba mentem, van időm erre – ekképp fogalmazott Görcs Ágota, amikor arról kérdeztem őt, hogy amióta tart a járvány, sűrűbben, avagy ritkábban imádkozik-e templomban. A 71 esztendős Ágotát az irgalmasrend pécsi templomának kapujában szólítottam meg, miután elbúcsúzott azoktól az asszonyoktól, akikkel rózsafüzért imádkozott. Az egykor egészségügyben, majd népművészeti szövetkezetben meósként dolgozó Ágota később így beszélt: - Sokan azért gondolják, hogy isten büntetése a koronavírus, mert látják, hogy sok a bűn. Én is tapasztalom, hogy hány templomba járó él hazug, képmutató, haszonleső, a hitünkhöz méltatlan módon. De megtanultam, hogy ne ítélkezzek. A férjem fölött se tettem. Ötven éve váltunk el. Ő zenész volt, és szerette a hölgyeket. Megkérdeztem tőle: megtudsz-e változni? Ő elismerte, hogy nem. Akkor elválunk, mondtam. A bíró szerint soha olyan békés válóper nem volt, mint a miénk, mintha két barát búcsúzott volna egymástól. Nem ítéltem őt el, elfogadtam olyannak, amilyen. Aki Jézust követi, az nem fél, az tudja, hogy őt az isten mindig megvédi.
Az elmúlt napokban a pécsi katolikus templomokban csaknem félszáz hívővel beszéltem, s a válaszaik alapján a kérdezettek többsége ugyanolyan gyakran megy misére, mint korábban, és imáikkal gyakorta kérnek segítséget a járvány ellen. Márkvár Katalin is minden nap jár az irgalmasok templomába:
- Korábban is minden nap jöttem – mondta a 70 esztendős asszony. – Annyi változott, hogy az imámban mindig belefoglalom ezt a mostani helyzetet. Elmondom Erdő Péter imáját, ahogy ő szól a gyengékért, a betegekért, az emberiségért, mert az gyönyörű! És imádkozom a családomért. Férjem nem volt, viszont három gyereket örökbe fogadtam és felneveltem, velük ma is jó a kapcsolatom, és van már egy unokám is, értük imádkozom. De attól nem félek, hogy beteg leszek. Aminek meg kell történnie, az úgy is megtörténik, félni nem szabad, bízni kell istenben.
Ilona 145 centis, fürge mozgású asszony, vele is az irgalmasok temploma előtt találkoztam, péntek délután.
- Egy kicsi faluban lakom, de ma be kellett jönnöm a bankba, és mielőtt hazamegyek, imádkozom egyet – mondta a 75 éves asszony. – Tudja, nálunk csak hetente egyszer, a mise napján nyitják ki a templomot, akkor odamegyek, de otthon arra nincs lehetőség, hogy egy kicsit egyedül imádkozzak, pedig azt nagyon szeretem. Itt meg már a mise előtt fél órával kinyitják a templomot, és nincs még bent senki, így magamban imádkozhatok.
Schmidt János az egykor dzsámiként szolgáló belvárosi templomból kilépve azonnal rágyújtott.
- Nem vagyok hívő, az édesanyám viszont az, őt kísértem el - szabadkozott az 55 esztendős, vöröses hajú férfi. – Anyám misére menni nem mer, fél a vírustól, viszont nem elég neki az otthoni ima, ő a templomban szeret istennel tárgyalni.
A Ferencesek temploma előtt biciklivel parkol le egy középkorú asszony. Terézként mutatkozik be, megtudom tőle, hogy a gyámhatóságnál dolgozik, és négy nagykorú gyermeke van:
- Az emberek talán most döbbennek rá, hogy mennyire isten kezében vagyunk, és hogy követni kell őt. Otthon is sokat imádkozom, de az nem pótolja a templom hangulatát, nekem szükségem van erre. Sajnos most kevesebben járunk – int fejével a nyitott kapu irányába.
Odabent alig tízen ülnek, s a hátsó padban egy hajléktalan alszik. Az imára készülők hagyják, hisz tudják, hogy a hajléktalanoknak most még nehezebb.
A belvárosi templom péntek esti miséjére igyekvő, elegáns, középkorú házaspár is azt hangsúlyozta, hogy nekik igényük van a templomi együttlétre. Gergő és Lujza csak a keresztnevén mutatkozott be, s magukról annyit árultak el, hogy gazdasági szakemberek.
- Nekünk fontos a templom, hetente egyszer jövünk, de azt sosem hagyjuk ki – mondta a férfi. – Számunkra fontos a liturgia, az eucharisztia, az ostya és az itteni közösség. Az imánkba beleszőjük a járványt. Attól tartunk, hogy a világ nehezen győzi le a vírust és a következményeit. Amúgy is megosztott és széteső a társadalom, bizonytalan a jövőkép, sokan nélkülöznek, ha leáll a termelés, ez még inkább igaz lesz. Vajon találunk-e mindenre jó megoldást? Emiatt imádkozunk, hogy meghalljuk isten szavát, és bölcsen döntsünk.
A vállalkozóként dolgozó, jól öltözött házaspár, az 56 esztendős Ferenc és felesége, Anikó a kertvárosi lakótelepen a szentté avatott II. János Pál pápa nevét őrző kápolnába jár misére, hetente egyszer, vasárnap este. Felkészültek arra, hogy ha nem csitul a járvány, akkor előbb-utóbb a templomokat is bezárják, de nagyon sajnálnák, ha ez megtörténne.
- Jó ide elindulni, jó innen hazatérni, szeretjük ezt a templomot, a plébánosunkat – vallotta meg a férfi –, szeretjük az itteni közösséget, jó rájuk köszönni, beszélgetni valakivel pár szót, megkérdezni, „hogy vagy?”, s úgy búcsúzni, hogy „ugye, vigyázol magadra?”. Sajnos, most kevesebben járnak ide, de ez érthető, mert sokan félnek a vírustól.
- Mi nem félünk tőle, de megértjük, ha valaki igen – tette hozzá Anikó. – A templomról nem akarunk lemondani, kell a lelkünknek, és a test akkor erős, ha a lélek is az. Amit lehet megteszünk azért, hogy ne legyünk betegek, hordjuk a maszkot, tartjuk a távolságot, mert isten is csak azt védi meg, aki vigyáz magára. A mondás is úgy tartja: „segíts magadon, az isten is megsegít”.
