Ők a vándorcigányok,
a világ legszebb népe ők, az egyetlen anarchista nép ezen a világon, ezt magyarázta esténként Diridongó a tűz körül ülvén ülve, és amikor az egyik tesó közbeszólt, hogy az apjuk szerint nem egy világ létezik, hanem több is, akkor Diridongó megvakarta a fejét, és becsületesen kimondta, hogy én ehhez kurvára nem értek, és a többiek is mind a fejüket rázták, és mondották, hogy kurvára nem értenek ehhez az egészhez ők sem, de ha a multiverzumokhoz nem is, a csapatépítéshez Diridongó nagyon értett, és a mindennapi élelemért folytatott küzdelemben megtanította népét
a csoportkohézióra,
az individuális cselekvés helyett ugyanis a közösségi normáknak megfelelő viselkedésmódot helyezte előtérbe a hovatartozás-érzés megteremtése érdekében, és ennek megfelelően Diridongó kénytelen volt aprítani a cigányságot, mint a répát, ha valaki a saját feje után ment, azt igen keményen lebaszta, aminek következtében a tagok kezdetben tagolatlan tevékenysége szerepekké differenciálódott, azaz különböző alá- és fölérendeltségi kapcsolatok szerveződtek és hierarchikus funkciók születtek, és lassan kialakult a tagokban a csoport iránti hűség érzése,
ráadásul
Diridongó erőskezű vezetőnek bizonyult, a helytelennek ítélt viselkedést brutális megtorlás követte, és hiába hízott a nép, hiába volt jó dolga mindnek, a nők a szabadság után hüppögtek, a férfiak meg savanyú képpel tapogatták lankadt izmaikat, és egyik este a tábortűznél az egyik asszony bánatában táncolni kezdett, és a férfiak tapsoltak neki, és doboltak bádogkannáikon, és a gyerekek nevettek, és rázták csörgőiket, és egymáshoz ütögették fakanalaikat, el is felejtették a góré nyomasztó alakját arra az estére, és táncoltak reggelig, és nem hagyták abba estig, és folytatták a táncot másnap reggelig, és nem hagyták abba egy hétig, egy egész hónapig, táncoltak, doboltak, énekeltek egész évben,
míg be nem táncolták magukat Európába,
jöttek keletről a cigányok, és napokat, heteket, hónapokat, éveket, évszázadokat cipeltek, jöttek bokáig botladozva a fenntartható középkorban, térdig gázolva csillaghullásban, jöttek fekete babonában és piros kendőben, jöttek keletről a cigányok, és batyuikban forró szelet hoztak magukkal, és Európa peremén megtorpantak, szétnéztek lihegve, mintha csak álomból ébredtek volna, s azt kérdezték egymástól, hogy hol vagyunk, tesók, hát miféle csodaország ez, hol tejjel-mézzel folyik a vízhálózat, plusz a felépítmény is főtt kolbászból, hát hová kerültünk, te jóságos boldogasszony anyánk, kérdezték nevetve a cigányok, és még a kicsi gyerekek is nevettek a főtt kolbászból font kerítéseken meg a rizzsel töltött sült galambokon, amik a fejük körül repkedtek,
sőt,
ha nem vigyáztak, a sült galambok beleröpültek a szájukba, még csak nagyra se kellett tátani a csőrüket, ezen is jót nevettek a cigányok, nem láttak ilyet azelőtt, hát igen, tesók, bólogattak, nagyon tud ez az Európa, és folyt a könnyük, de bizony az örömtől, hogy hányattatásuknak és szétszórattatásuknak vége van immár örökre, csak Diridongó húzta az orrát egyedül, neki nem tetszett ez az idegen ország, a szimata azt súgta neki, hogy itt valami nem kóser, de hiába dühöngött, a főtt kolbászból font kerítéssel és a sült galambbal nem tudott versenyre kelni, kénytelen volt alávetni magát a csoportnyomásnak, pedig tudta amúgy, hogy az egyéni észlelést a csoport együttes állásfoglalása ebben az esetben jelentősen eltorzítja, és ezt igyekezett el is magyarázni,
húzzunk innen a retekbe, tesók,
mondta a cigányságnak Diridongó, de beszélhetett azoknak, táncoltak reggelig, és nem hagyták abba estig, és folytatták a táncot másnap reggelig, és nem hagyták abba egy hétig, egy egész hónapig, táncoltak, doboltak, énekeltek Európa határán, és olyan boldogok voltak, mint még soha, és beszökdöstek a gyerekek a legközelebbi vásárba édességért, és ott ragadtak, és mentek utánuk az asszonyok riadtan, de nem jöttek vissza, erre fölkerekedtek a férfiak, hogy előkerítsék az asszonyokat, de nem kerültek elő ők sem, csak Diridongó maradt a cigánytáborban egyedül, és a fogát csikorgatta, és nem mozdult, rá fogtok baszni, tesók, ezt dünnyögte Diridongó, de nem szívből, á, nem, csak bosszúságból, mert érezte ám, hogy itt valami nem kóser,
és akkor a kőházak felől
egyszerre csak hangzavar támadt, és aktív porfelhő látszott közeledni, és az aktív porfelhőből emberi alakzatok tűntek elő, kezükben izzó vasvillával, és futottak elöl a férfiak, mögöttük az asszonyok, hátul meg a gyerekek, és futott mögöttük a hadra kelt város, és zúgott a porfelhő, takarodjatok innen, ti koszos tetvek, ezt ordították a menekülő cigányok felé a rasszhiszemű árják, akik a cigányokra izzó vasvillával mentek, és erre fölkiáltott Diridongó, húzzunk innen a retekbe, tesók, ezt mennydörögte ő mennydörögvén,
de elkésett vele,
lecsaptak a cigányságra az őshonos lakók, és egyet közülük vasvillára szúrtak, egy kisfiút, aki az előbb még nevetett egy sült galambon, most meg csüngött a villa ágán szótlanul, hűha, lihegte a felhevült Diridongó, ezmiafasz akar lenni, és akkor befutottak a táborba a tesók, és mögöttük az asszonyok, és lihegtek, a halott gyerek testét bámulták, de hiába, a sok nézéstől nem kelt életre a purdé, feküdt a porban, és másnap megindultak a cigányok ismét az európai kőházak felé, hajlongva mentek az új világba,
lesve mélán rokonszenvre,
de hiába, mert megint kivágódott a városkapu, és a bennszülöttek jöttek újra vasvillákkal elő, és hopp, egy purdét megint felszúrtak, egy kisleányt, aki a legkisebb testvér gyermeke volt, a Rozsdáé, de ez amúgy abban a pillanatban, amikor a gyermeki vér kicsorgott, nem nagyon számított, hiszen szétszaladt Diridongó és népe azonnal, és a cigányok a gyilkos határtól háromszor három kőhajításnyira megálltak, és látták, hogy nincsenek és nem is lesznek a megölt gyermekek eltemetve,
basszam a kurva anyámat, hogy
erre a kibaszott földre jöttem, ezt kiáltotta Diridongó, és vele ordított mind a férfinép, és kérdezte a cigányság a fejét vakarva, hogy hol vagyunk, hahó, hát miféle vidék ez, tesók, ahol porontyainkat úgy szúrják villára, mint másutt a szaftos pecsenyét, és letáboroztak akkor a cigányok, s tanácstalanságból sátrat emeltek, s macskaszőrből gyújtottak tüzet, hogy fázós kezüket melengessék, mert hiszen nagyon fáztak, pedig szűzhártyaszaggató május volt, vérforraló tavasz, és mégis remegtek a jövevények, a foguk is vacogott, ó, jaj, hová kerültünk, ezek itt kibeleznek minket sorban, így óbégattak az asszonyok, mire egymásra néztek a férfiak, de hát miféle emberek vagyunk, hogy mi ezt hagyjuk, kérdezték, na de az meg miféle vezér, aki minket idehozott, szólalt meg egy hang hátul, a Rozsda nevű férfi volt az, aki közbeszólt,
Diridongó legkisebb öccse,
egy fiatal, kigyúrt, ragyaverte ember, kinek kisleányát röviddel előtte vasvillára szúrták, baszom a kurva anyját, tette hozzá Rozsda, és Diridongó felé intett, aki leverten ült a tűznél, fakadjon epe a faszából, morogta Rozsda, hát ki ő, hogy önhatalmúlag megtette górénak magát, ezt mondogatta fájdalmában Rozsda, és a többiek bólogattak a forradalmi szózatra, és Diridongóra lestek, akit elértek Rozsda szavai, és füstölögni kezdtek körülötte a szavak, és Diridongó imázsát a füstölgő szavak fekete korommal kenték össze, körbenyaldosták azok a fekete szavak az ő gyöngyöző homlokát, és bemocskolták góréglóriáját, és mintha megérezte volna, hogy őneki most vége van, Diridongó rekedten nyögdécselni kezdett, jaj, a kislány meg a kisfiú odavan, ezt dünnyögte Diridongó, mire felzúgott a cigánytábor, jaj, a kislány meg a kisfiú odavan, és a férfiak közelebb húzódtak az önhatalmú vezérhez, és kört formáltak körülötte, és a ragyaverte Rozsdánál volt a kés, nem is tartott az akció nagyon sokáig, aztán szétrebbentek az elkövetők, és ott maradt a tűz mellett Diridongó elfeküdvén elfekve, mintha csak aludna, reggel aztán otthagyták, mint a dögöt.
