Csehovot rendezni és játszani sem könnyű, ebből adódóan a nézőknek sem egyszerű. Cseresznyéskertet pedig végképp nem, hiszen az alkotók gyakran képtelenek eldönteni, komédiaként vagy tragédiaként vigyék a színre a szerző utolsó színművét. Kaposváron a Csiky Gergely Színház fénykorában Ascher Tamásnak sikerült egyedi és felejthetetlen előadást színpadra állítania, melyben többek között hat (!) jelenlegi Kossuth-díjasnak – Jordán Tamás, Máté Gábor, Csákányi Eszter, Pogány Judit, Lukáts Andor, Bezerédi Zoltán – osztott szerepet. A színház 36 évvel később, immár eredeti címén – Meggyeskert – ismét műsorra tűzte a darabot, melyet a fiatal lett-orosz rendezőre, Ilja Bocsarnikovszra bíztak.
Marfa Gudkova díszletében nem jelenik meg a kert, sem a gyerekszoba, egyetlen nagy, piszkosszürkés-drappos falak határolta, puritán házbelső a tér az ódon, százéves szekrénnyel, néhány kerti és étkezőszékkel, pianínóval, s egy gyerekágyat szimbolizáló kórházi ággyal. A puritán belső a remek fénytechnikával – Memlaur Imre és Narek Tumanian – párosulva kiválóan adja vissza a szereplők sivár jelenét, a nyugtalanító egyszerűség utal rá, hogy a család és ismerőseik csak ideiglenesen tartózkodnak a birtokon, a rengeteg fehér lepel pedig nemcsak a kertet, de az elszálló illúziókat is megtestesíti. Mindez persze nem lenne elegendő egy Kaposváron rég várt nívójú előadáshoz, de Bocsarnikovsz több szereplőben is megfelelő társra lelt. Nekik köszönhetően remekül él a klasszikus csehovi egymás mellett elbeszélés, ütősek a monológok, s beszédesek az egymást kerülő mozdulatok és tekintetek.
Mészáros Sára Ljubov Andrejevnájából elképesztő bizonytalanság, egyúttal furcsa, varázslatos sugárzás árad: gyönyörű, titokzatos, könnyelmű, kitárulkozó és bezárkózó, bizonytalan és magabiztos, szánnivaló, tétova, de talmi bizakodó, mindez egyik pillanatról a másikra, kiváló megformálásban. Számára az élet csak a múlt és a jövő, a jelen nem létezik, csak sodródik az eseményekkel, s éppen ezzel pusztul el minden, ami értéket jelent számára. Vele szemben Lopahin a cselekvő erő, a nincstelenből lett, folyamatosan törtető vállalkozó, aki egyszerre teremt és pusztít, ám számára mindez csak önigazolás, s Olt Tamás remekül mutatja be a vagyonosodása ellenére is talajtalan, céltalan ember vívódásait: a birtok megvételét követő monológjában büszke, de szégyenkezik, örömtelen és szomorú, s láthatóvá válik kiábrándult magányossága. Szalma Tamás Gajevje egyszerre él a történetben és rajta kívül, tervezgetésben családelső, tettekben viszont csak a billiárdig jut, szánnivalósága életszerű a színpadon.
Mohácsi Norbert Trofimovként a szavak és a tettek kiváló ellentéte, figurája szánalmat-, egyúttal félelemkeltő-hiteltelen Vátesz. Várja összetett személyiségét – irigység, szeretet, öröm, szomorúság, kiábrándultság, vágyakozás, beletörődés és tehetetlenség – csak több-kevesebb sikerrel mutatja be Krajcsi Nikolett, erőtlen például a kulcseldobás, mely a mindennel leszámolás gesztusa kellene, hogy legyen. Jepihodov alakja olcsó komédiázásra csábít, komoly önuralom kellene az egyáltalán nem nevetséges szerencsétlenkedés megformálásához, mely Fándly Csabából gyakorta hiányzik, s így nem feltétlenül tudja rávezetni a nézőt, hogy a csetlés-botlás elfojtott indulatokat takar. Meglehetősen felszínes Szabó Nikolett Ányája és Mikecz Estilla Dunyasája is, ahogyan Benedek Dániel Jásájából sem köszön vissza a mindent és mindenkit túlélő inas valódi törtetése, hajlíthatósága, csak a pimaszságot láttatja, amitől félrecsúszik a szerep. Nyári Szilvia Sarlotta Ivanovnája is inkább a külsőségekben látványos, Tóth Géza a notórius kölcsönkérő, a már rutinból megélő élő Piscsikjéből hiányzik a dzsentriszerű ravaszság, Serf Egyed Csavargójából pedig az igazi végzetszerűség, míg Hunyadkürti György Firsze inkább szánalmas öregember, mint a múlt őskövülete, aki az időtlenség helyett inkább csak saját életkorának sajátosságait képes megmutatni.
