Jó lenne, ha Európa – a régi szövetségesével együtt – mielőbb hozzálátna a darabjaira hullott világ újjáépítéséhez. A koronavírus-járvány példátlan kihívás, de idén azt is megtanultuk, hogy a kormányok szakmai hozzáértésén (vagy annak hiányán) nagyon sok múlhat. A gyorsan mélyülő gazdasági válság kezelése a globális „hálózatok” és ellátási láncok korában bonyolult feladat, amihez nem elég a nemzeti zászlók lengetése. Európa kormányainak és az Egyesült Államok elnökének – akárcsak a II. világháború idején – össze kellene fogniuk. Főleg a vírus leküzdése és a drámai mértékben növekvő lakossági terhek csökkentése érdekében.
A német uniós elnökség látványos ígéretei ellenére sem haladnak a költségvetési tárgyalások. Az Európai Parlament pártjai ugyan fogadkoznak, de az alapértékek fontosságáról szóló nyilatkozatok egyre üresebben konganak. Különösen annak ismeretében, hogy a jogállamiság az integráció történetének egyik nagy vívmánya és ma is sokak reménye. A járvány persze alaposan megváltoztatta a világot, s várható, hogy a jövőben a gazdaságnak és az egészségügynek is egészen más alapokon kell működnie. Talán e kényszerek hatására – a szónoklatok után – Európa vezetői is elszánják magukat a cselekvésre.
A gazdasági hanyatlás ijesztő méreteket ölt és a stabilizáció eddigi eredményei meglehetősen szerények. A lakossági tartalékok kimerülőben vannak, a költségvetési bevételek mindenhol csökkennek és a munkanélküliségi mutatók a negatív rekordokhoz közelítenek. Elsősorban ennek következménye, hogy az államadósságok és a költségvetési deficitek is nőnek, és a szigorú maastrichti határértékek – úgy tűnik – már senkit nem érdekelnek. Az Európai Tanács döntésképtelensége nyilvánvaló: a magas testület alig több, mint hazabeszélő állam- és kormányfők játszótere. Az Európai Parlament és a Bizottság még tiszteletre méltóan küzd, az utóbbi a legtöbb szakmai javaslat előterjesztője. Az egyik 2020 szeptemberében közzétett dokumentum témája például a tőkepiaci unió. Pénzügyi szakértők szerint ugyanis az államadósság növelésére, illetve az Európai Központi Bank értékpapír-vásárlásaira épülő válságkezelés – önmagában – egyre kevésbé fenntartható.
Elnökválasztás után
Az amerikai közjogi szabályok szigorú határidőket írnak elő az elnökválasztási eljárás lebonyolítására. Ám a jelenlegi helyzetben különösen nehéz lesz – a vesztes által is legitimnek tartott – győztes személyének a megállapítása. Várhatóan mindkét oldal vitatni fogja az adatokat. Donald Trump a választás éjszakáján bírósági eljárásokkal is fenyegetődzött és úgy jelentette be a győzelmét, hogy az államokban még javában számolták a szavazatokat.
Az Egyesült Államokban ismert dolog, hogy az elnökválasztás évében minden a Fehér Ház birtoklásáról szól. Ez 2020-ban sem volt másképp, holott az 1945 után felépült, megszokott világunk lassan a fejünkre omlik. Az amerikai székhelyű Német Marshall Alap (GMF) például ez évi októberi jelentésében („Together or alone”) azt írja, hogy a Covid-katasztrófa „kettős” válsághelyzetet teremtett, ami csak egy közös – amerikai-európai szövetségre épülő – cselekvési programmal oldható meg. A konkrét javaslataik arra is emlékeztetnek, hogy nincs idő: a nemzetállamok kora lejárt, amit a legjobban maga a Covid-19 bizonyított.
Láthatóan azt is tudják, hogy egy világjárvány kezelése legalább annyira szervezési, mint orvosszakmai kérdés, s a koordinációt célszerű mindenütt a szakértőkre bízni. Biztosan nem véletlen, hogy Európa számos futball-nagyhatalma a vírus tombolása idején nem engedi be a szurkolókat a stadionokba.
A példátlan kettős válság idején a nemzeti jelszavak nem sokat érnek: a kormányzati feladatok sürgős nemzetközi összehangolására lenne szükség. A „Zöld Európa”, vagy a digitális átállás olyan fejlesztések, amelyek nem csak „viszik” a pénzt. Nagyságrendekkel növelnék Brüsszel és Washington versenyképességét, ha az egységes piac idővel az Atlanti-óceán két partját köthetné össze. A GMF tekintélyes szakértői – többek között – az egészségügyi eszközök, gyógyszerek közös előállítását, a készletek egységes nyilvántartását, valamint a termelési kapacitások koordinálását sürgetik. A nagyívű koncepció szerint először az egészségügyi és környezetvédelmi javak és szolgáltatások „közös piacát” kellene megteremteni. A mai politikai realitások ismeretében a vámok és kereskedelmi korlátozások gyors lebontása a kontinensek között naiv utópiának tűnhet. De a vírus és a fiatalok helyenként 40 százalékot is elérő munkanélküliségi szintje még „Nyugaton” is – eddig ismeretlen méretű – robbanásokkal fenyeget.
Döntésképtelenség a csúcsokon
Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen világhelyzetben az uniós vezetők naponta kénytelenek Jarosław Kaczyński, vagy a magyar miniszterelnök „brüsszelező” kirohanásaival foglalkozni. Ők is tudják, hogy – minden ellenkező híresztelés ellenére – lennének eszközeik a jogállamot leépítő és a költségvetés vétójával fenyegető populisták megfékezésére. A valódi probléma inkább a politikai akarat hiánya. Németország például a vázolt kitörési stratégiáért – az Unió soros elnökeként – máris sokat tehetne. Ehhez azonban minimum a hétéves költségvetés és a 750 milliárd eurós helyreállítási alap gyors elfogadása kellene. Az uniós hitelfelvétel nemcsak a járvány által leginkább sújtott olaszok és spanyolok számára sürgető: a válságkezelést szolgáló források mielőbbi megszerzése egész Európa érdeke. Berlin számára azonban még mindig fontosabbak az autógyártók adókedvezményei, vagy a magyar kormány által nagy összegekért vásárolt német fegyverek.
A lengyel és a magyar nemzetvédők szerint országaikban nincs probléma a jogállammal, ezt csak Soros ügynökei terjesztik Brüsszelben. Így a saját álláspontjával mindenki jól elvan: az Európai Parlament néppárti frakciója jó másfél éve nem akar dönteni a Fidesz kizárása ügyében. Érthető, hogy ezekben a nehéz időkben egyre többen aggódnak az Európai Unió jövője miatt. A populisták támogatói nem látják, hogy a feltételek nélkül utalt helyreállítási pénzekkel, vagy a „Párbeszédet mindenáron!” mantrával maguk bontják le a demokratikus alapokat.
Tőkepiaci unió?
Elsősorban az Európai Bizottság dolga és felelőssége, hogy válsághelyzetekben is felmérje az EU számára a cselekvési lehetőségeket. Az Unió a mostani viszonyok között csak előre menekülhet. A „nemzetek Európája” árvalányhajas koncepciója teljesen esélytelen a 2021-ben minden bizonnyal újrainduló globális versenyben. Már a jelenlegi kettős válság kezeléséhez is a tagállami pénzügyek jóval szorosabb – ha úgy tetszik – föderális összehangolására lenne szükség. Márpedig ez csak a nemzeti szuverenitás önkéntes korlátozásával lehetséges. Mint utaltunk rá, az államadósságok szintje és a jegybanki értékpapír-vásárlások egy ponton túl nem növelhetők. Az EU 750 milliárdos hitelfelvétele nagy dolog, de a tagállami mentőcsomagok az idei nyáron már meghaladták 2000 milliárd eurós szintet. A járvány miatt rogyadozó gazdaságok megmentésére ugyanis a tehetős országokban eddig is csillagászati összegeket költöttek.
Az Európai Bizottság ezért is tette közzé 2020 szeptemberében a tőkepiaci unióról szóló cselekvési tervet. Ebben emlékeztet arra, hogy az Európai Unió egységes piaca – elvben 1957 óta – az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlására épül. Az ún. négy alapszabadság – ha nem is zökkenőmentesen – de jórészt intézményesült az elmúlt évtizedekben. A digitalizált bankok világában viszont kicsit meglepő, hogy éppen a magánmegtakarítások, vagyis a tőke szabad áramlását akadályozzák leginkább az eltérő nemzeti szabályok. A 27 tagállam mindegyikében más például a társasági jog, eltérőek az adózási szabályok, és e normák jó részét egy átlagos befektető nem is ismeri. Európában az a paradox helyzet, hogy a magánmegtakarítások szintje talán a legmagasabb a világon, de a tőkepiac viszonylagos fejletlensége miatt ezek a pénzek nem „dolgoznak”. Az európai vállalatok többnyire állami támogatásért, adókedvezményekért lobbiznak, vagy a hitelekért a bankokhoz fordulnak.
Az Európai Bizottság új kezdeményezése számba veszi azokat a jogszabály-módosítási lehetőségeket, amelyek hatására a magánbefektetők várhatóan aktívabbak lesznek. Először is arra lenne szükség, hogy biztonságban érezzék a pénzüket: ehhez viszont egységes befektetővédelmi és csődjogi szabályok kellenének. Csodaszerek persze a pénzügyek világában sem igazán léteznek. De az „uniópártiaktól” elvárható lenne, hogy ebben a helyzetben gyorsan lépjenek.
Az európai integráció már túlélt komoly válságokat, jövőre lesz hetven éves. A mai kétkedőknek szólhat Jean Monnet, az alapító gyakran idézett üzenete: „Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek az unión kívül nincs jövője.”
