Ő volt az, aki minden férfi szeretett volna lenni és minden nő magáénak tudni – így jellemezte Sean Connery-t Steven Spielberg. A rendező ezzel nem csak arra utalt, hogy mindenki az első és az igazi James Bondot látja a színészben, hanem arra az emberre, akivel a csoda jött létre a filmtekercseken. Ha pedig megnézzük Sean Connery filmográfiáját, élettörténetét és hamisítatlanul száraz humorát, akkor megértjük, miért is zárul le a filmművészet egy igen jelentős korszaka a minden idők talán legnagyobb filmsztárjának halálával.
Sean Connery a skót mélyszegénységbe született bele. Ötéves korában tanult meg magától olvasni – erre mindig is nagyon büszke volt – ám tizenhárom éves korában otthagyta az iskolát és katonának jelentkezett. Mivel nagyon vékony volt, ott ajánlották neki, hogy kezdjen el testépíteni és ő ezt annyira komolyan vette, hogy 1953-ban harmadik helyezést ért el a nemzetközi Mr Universe versenyen. De ez nem volt elég, tanulni akart, így - saját bevallása szerint - elolvasta az összes brit nagyváros könyvtárában fellelhető drámákat. Ez volt számára az iskola. Ezután minden idők legjobb döntését hozta meg akkor, amikor a focistadion helyett a színpadot választotta (bár élete végéig fanatikus Celtic rajongó maradt). Számos tévés szereplés mellett az ötvenes években olyan filmekkel alapozta meg az úgynevezett tipikus Connery-maszkulinitást, mint Máshol, máskor (1958) vagy az Anna Karenina (1961). Bár a James Bond filmek producerei A kertész és a kis emberkék (1959) kapcsán figyeltek fel rá, Alekszej Vronszkij karakterének megformálása volt a döntő: Connery személyisége átüt a vásznon. Méghozzá olyan férfiként, akivel nem lehet tréfálni. Kemény, de mindemellett drámai, érzelmes, ugyanakkor nem csöpögős, és hogy újra idézzem Spielberget, univerzális volt a színészi játéka, amit a világon mindenhol értettek. Nem csak fiatalon, hiszen 1989-ben választották a világ legszexibb férfijának, tréfásan megjegyezve, hogy megkopaszodva is ő az igazi. „Mit mondjak? Sok a jó ízlésű ember” – jegyezte meg Connery nevetve.
Ilyen karizmával és száraz humorral már érthető, hogy 1962-ben egy csapásra világsztárrá tette az első hivatalos Bond film, a Dr. No kultikus jelenete, amely bevezette a filmtörténetbe a világ legelegánsabb titkosügynökének figuráját. Ebben – hol máshol – egy kaszinóban ül és baccarázik. Nyerésre áll, az extra csinos női ellenfél éppen újabb csekket állít ki, miközben mondja: „Csodálom a szerencséjét, Mr. …”. A válasz pedig klasszikus, miközben lezser módon cigarettára gyújt: „Bond. James Bond. Csodálom a bátorságát, Miss …”. James Bondról nagyon sok mindent el lehet mondani: az addig csak illusztrált erőszak helyett a nyers és valódi akció átdefiniálta a kém- és akciófilm műfaját. Mindezt Sean Connery archetípusán keresztül. A színész karizmája a vásznon még a Bond regények íróját is megihlette, Ian Fleming egyik regényében pontosította, hogy a kém félig angol, félig skót. Ez jelentős gesztus volt, hiszen Sean Connery lelkes támogatója volt a skót függetlenségnek, bevételei nagy részét jótékonyságra és e nemes célra fordította. Sőt, élete egyetlen rendezése is az ügyet szolgálta: az 1967-es, antikapitalista ihletettségű The Bowler and the Bunnet skót munkások életét mutatta be.
James Bond teremtette meg a franchise és a blockbuster fogalmait, ám ez okozta a színész egyik nagy problémáját is, hiszen sokan azonosították a fiktív karakterrel; a városi legendák szerint még maga Erzsébet királynő is. A hatvanas évek vége fel Connery-nek elege is lett a túlzott eufóriából és mindent elkövetett, hogy sokoldalú színészként vonuljon be a filmtörténetbe. Öt film után (Dr. No, Oroszországból szeretettel, Goldfinger, Tűzgolyó és a Csak kétszer élsz) felmondott. Hivatalosan (Gyémántok az örökkévalóságnak, 1971) és nem hivatalosan is (Sohase mondd, hogy soha, 1983) visszatért Bondként – az előbbiért kapott egymillió dolláros gázsiból alapította meg a Scottish International Educational Trustot, amely komoly ösztöndíjakat nyújt tehetséges, ám szegény művészeknek és sportolóknak.
A James Bondtól való elszakadás első mérföldköve már idejekorán megvolt: 1964-ben Alfred Hitchcockkal dolgozott a Marnie című thrilleren, 1965-ben pedig jött a Sidney Lumet rendezte A domb, mely drámaian más volt, mint amit eddig láthattunk Connery-től. Lumettel számos más filmet is forgatott, például a méltatlanul elfeledett Az igazság erejét (1973) vagy a mostanság is kedvelt Gyilkosság az Orient Expresszent (1974). A kötelező darabok közé kell sorolni az Aki király akart lenni című John Huston rendezte háborús drámát, ami után a rendező azt mondta, hogy Connery csak Humphrey Bogart klasszisához mérhető. A nyolcvanas évekre a színész azt vállalt el, amihez csak kedve volt. Ebben voltak kockázatosabb szerepek, de nem lehetett megkérdőjelezni a nagyságát. Ekkor forgatta A rózsa nevét, a Hegylakót, melyben egy egyiptomi férfit alakít – mert neki az is csettintésre ment. Két film mindenképpen kiemelkedik a ebből a korszakból: a Brian De Palma rendezte, Aki legyőzte Al Capónét (1987), ami Oscart ért, és Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagot (1989), ami a széria legjobb darabja lett. Connery nem kicsit ellopta a show-t Harrison Ford elől és Spielberg remegő hangon vallotta be, hogy gyerekkorában eldöntötte, Sean Connery-val fog Bond-filmet rendezni. Ez volt az ő verziója. Azt pedig, hogy végül a színész is megbékélt a sorsával, az jelentette, hogy A szikla című Michael Bay filmben eljátszotta a nyugdíjas brit ügynököt. Persze, hogy az öreg Bondot, noha jogi szempontból nem lehetett nevesíteni. Hetvenhárom éves korában visszavonult a filmezéstől, hogy golfozzon és küzdjön az egészségéért. Így, vagy úgy Sean Connery volt az igazi James Bond. Meg sok minden más. És most már a remény is elveszett, hogy valaha visszatér.
