A színházi színészek olyanok, mint az üstökösök: csak egy adott kor emberei láthatják őket a saját szemükkel. A munkájuk is az üstökösöket idézi, hiszen azok az esték, amikor kiárad belőlük a ragyogás, elenyésznek a pillanattal és levegővel, amit a színpadra a közönség lelke lehel. Ez a titka annak a jelenségnek is, amikor a színházban egy-egy katartikus másodpercben „megáll a levegő”: ilyenkor az történik, hogy mindenki egyszerre tartja vissza a lélegzetét, s néma, rezzenéstelen csöndben várja a folytatást. Emiatt nem lehet a szívdobogtató színházi esték élményét felvételről visszaadni: a képernyő előtt ülve nem érezni a színészekből és a közönségből egyszerre lüktető hullámrezgéseket. Emiatt nem lehet majd Trill Zsolt játékát száz év elteltével ugyanúgy élvezni, ahogyan mi, kortársak tehetjük.
Ezt a hosszas bevezetőt az irigykedő utókor kedvéért mondtam el, arra az esetre, ha nem értenék, hogy mit jelentett számunkra Trill Zsolt jelenléte a színpadon. Ennek az embernek a színpadi aurája és kisugárzása, egyetlen szóval a jelenléte annyira erős, hogy lehetetlen másokra is figyelni mellette. Ha a néző az első sorban ül, és a színpad mélyéről Trill Zsolt elindul, az lélekben ahhoz hasonlatos, mint amikor a metróalagútban távolról megérezzük a száguldva közeledő szerelvényt, pontosabban azt a légtömeget, amit rettenetes erővel maga előtt tol.
Láttam Beregszászon még azokban az időkben, amikor Vidnyánszky Attila még nem volt Vidnyánszky Attila –
Nagyon meg tudom érteni azoknak a színészeknek a keserűségét, akik Trill Zsolttal kénytelenek egy társulatban játszani. Egyszer azt mondta nekem egy amúgy igen kiváló színművész, hogy semmi kedve az élete hátralévő részét azzal tölteni, hogy ennek a Trill nevű klasszisnak végszavaz. Igaza volt – elvégre Trill egyetlen pillantással, úgy értem, szó nélkül képes egy jelenetnek új irányt szabni.
Amikor Debrecenben éltem, sokszor csak Trill miatt mentem színházba, s még olyan előadásokat is végignéztem, amiket nagyon nem is szerettem. Ilyen volt a Kun László, amelyben Trill Zsolt alakította IV. László királyt. Nehéz elmagyarázni azt az érzelmi feszültséget, amivel a Csokonai Színház hatalmas színpadát betöltötte, ennek érzékeltetésére csak annyit mondok: amikor teljes uralkodói díszben és lobogó lelki tűzben IV. László előttünk megjelent, az első sorban úgy éreztem, hogy most tiszteletből fel kellene állnom, mert egy királyi úr színe előtt az alattvaló nem maradhat ülve.
Pedig IV. László királyként Trill amúgy nem csinált semmi különöset. Nem volt pátosszal teli, sőt, nem is játszotta meg a királyt, hanem hagyta, hogy fejedelmi méltóság áradjon az egész lényéből. Dánielfy Zsoltot, aki kun vezért alakított az előadásban, szinte megsajnáltam. Volt egy monológja, amelyet a színpadon egyedül állva adhatott elő, perceken át őt, és csak őt, és kizárólag őt láthattuk és hallhattuk, amint nemzetről és megmaradásról magyaráz, igazi jutalomjáték az ilyen – aztán bejött Trill, és egyetlen néma szemvillanással megmutatta, hogy ki az úr a háznál.
Neki ehhez nem kellett nagymonológ. A szemének, a tekintetének titka és varázsa van.
Hogy ez a titok és varázs olyasmi, amihez neki semmi köze nincsen, arra akkor jöttem rá, amikor az utcán láttam járni-kelni, közlekedni, biciklizni vagy éppen bevásárolni.
Miben áll a "trillség"?
Borbély Szilárddal sétáltam egyszer a Piac utcán, amikor Trill mellettünk nagy vidáman biciklivel elsuhant, majd a nyeregből Szilárdra visszanézve nagyot köszönt neki. Gyakran járt a Malom parkban lévő Interspar áruházba is, s egyszer éppen előttem állt a pénztárnál a sorban. Jól megbámultam, de nem vette észre. Tűnődve várt a sorára, egykedvűen és sztoikusan, úgy is fogalmazhatnék, hogy egyszerűen elbambult – és mégis! Mégis olyan titokzatos volt az arca, mint a színpadon! Akkor jöttem rá, hogy a „trillségéről” ő egyáltalán nem tehet, arra neki már csak rá kellett dolgoznia – ellenben ha egy színészben a „trillségnek” nyoma sincs, akkor ágálhat, hangoskodhat, ripacskodhat a színpadon, észre sem fogjuk venni.
Miben is áll ez a „trillség”? Lehet veleszületett tehetségnek hívni, de nem fedi le, amit mondani szeretnék, mert a veleszületett tehetség mit sem ér, ha időben fel nem ismerik és nem kezdenek dolgozni rajta. Olyan adottságokról van szó, amelyeket megszerezni lehetetlen, legföljebb csak továbbfejleszteni vagy eltékozolni. Trillben van valami Latinovits Zoltánból, igaz, utóbbit színpadon sosem láttam. Latinovits is üstökös lehetett, aki megjött, felragyogott és elment, aztán újra megjelent – méghozzá Trill Zsolt alakjában.
