Sokan, sokféleképpen veszítették már el a fejüket a történelem során, a mítoszokban és az irodalomban. Az Angyali üdvözletekben például ketten is: Keresztelő Szent János és az Esperes. Előbbi esetében, ahogy Máté és Márk evangéliumában is áll, Heródiás, Salome és Heródes az okozója a tömlöcbe zárt próféta fővesztésének, míg utóbbinál sekrestyés Pista, aki a menesztett falusi pap végrendeletben is megerősített kívánsága szerint jár el, amikor levágja az elhunyt fejét és elrejti, hogy senki ne találhasson rá. A két veszteség szoros összefüggésben áll a regényben.
Bár funkcióját tekintve egész máshogy jelenik meg a faluközösség, Milbacher Róbert új könyve olvasásakor talán érdemes újra leemelni a polcról a szerző első regényét, a Margó-díjas Szűz Mária jegyesét is. Annak [Az Esperest leteszik végleg és egyszer s mindenkorra] című, 14. fejezete afféle poszt-pretextusa lehet az Angyali üdvözletek vonatkozó szólamának – egy interjúban az író elárulja, hogy az új könyv ígéretét (igéit) már 25 éve hordozza magában, tehát az első megjelent könyvében szereplő rész a most kiadottból „merített”. (Görföl Balázs: Eretnekek és messiások. Jelenkor.net, 2020. október 19.)
A Kádár-kori falu lakóinak beszélgetéseiből feltáruló sorstörténetek, melyek között az Esperes állás- és fővesztésének okai is napvilágra kerülnek, azonban csak az egyik elbeszélői szálat jelentik az Angyali üdvözletek hármas tagolásában. Ezen profán mellé csatlakozik egy szakrális és egy történeti sík is. Előbbit, ami egy apokrif evangélium, s elsősorban Keresztelő Szent János szüleinek, az Ain Karim-i áldozópap Zecharjának és feleségének, Elísevának a történetét meséli el, egy bizonyos Teofilus jegyez, aki Lukács evangélista tanítványának mondja magát. Az utóbbi a zsidó-keresztény történetírás imitálásával beszéli el Zakariás és Erzsébet áldozatvállalását, Istennel és küldötteivel, a szentséggel való találkozását.
A bibliai idézetekkel, értelmezésekkel sűrűn átszőtt regény így tehát három (egymásban tükröződő) szinten és módon kérdez rá az emberi lét (bizonyos szemszögből) alapvetőnek tekinthető kérdéseire: a világmagyarázataink közül a(z isten)hitbeliek vajon (emberi) természetünk részei-e eleve, így biztosítva (evolúciósan) a (közösségi) túlélést, a fennmaradást? Vagy amennyiben például ilyen-olyan okokból a megváltás szavatosságát veszti, akkor új kódokkal újra kell-e bootolni a világ s benne önmagunk látását, mert különben elveszünk (elvesztjük a fejünket)? Ha a lét, a „lélek” magyarázatára új kapaszkodókat találunk – nem hitbelit –, akkor ez (esetleg) az evolúció újabb lépcsőfoka vagy csak a régi alakzat (a hit) tér vissza új köntösben? A regényben valójában ezek a tudományos (akár neurobiológiai és kultúrantropológiai) kérdéskomplexumok három nem tudományos beszédmód mátrixából serkennek – legalábbis egy ortodox ateista olvasatában mindenképp… A nyelv világ(kép)- és lélekformáló szerepe tehát igencsak kidomborodik.
De meg tudunk-e birkózni egyáltalán magukkal a kérdésekkel? Képesek vagyunk-e feltenni őket a megfelelő módon? Az Angyali üdvözletekben komoly pszichikai-fizikai megpróbáltatás kíséri (kísérti) azt, aki a mindennapinál jobban (rögeszmésen) közelít a témához: az isten (vélt) közelségébe kerülve Zecharja-Zakariás szellemileg-testileg megrokkan; az Esperes, János történetében elmélyülve, hitében meghasonlik, mindketten zavarodottá válnak, a közösség kitaszítja őket.
A világról és a magunkról alkotott elképzelés kibillenése, megváltozása, áthelyeződése, úgy tűnik, megrázó, alig elviselhető élmény. Akár a megváltó Jézus és a majdnemmegváltó János, akár a szerelem, a család és az egyházi szolgálat közül kell választani – akár csak a választás lehetőségével szembenézni. [János és a „galileai ember”, Jézus története egy tőről fakad, történetük lényegében mintha egymás mutációja lenne, némileg más végalakzattal – a máig létező mandeusok vallási csoportja például Jánost tartja messiásnak, s nem pusztán Jézus előfutárjának (szolgál pluszinformációval az író egy másik interjúban: Vermes Nikolett: A megváltás alternatívája. Könyvhét, 2020/3., 25. o.). Ha történetileg közelítünk, azt is mondhatnánk, mondja az író: prófétaként konkurenciái voltak egymásnak.] Az Esperes így vall erről: „Nem tudom (…) mázsás árnyékomat magam után vonszolva, hogyan hagytam ott mindent, aminek valaha elgondoltam azt, ami vagyok, hogy beköltözzek annak elmulasztott lehetőségébe, ami lehettem volna. Ott maradt akkor minden, amit sajátomként tartottam számon…” (225. o.) Olyan, mondhatnánk, mint aki nem örül a(z öröm)hírnek. (S tényleg fejvesztve menekül…)
Szemben velünk, akik olvasóként a számos remek történet mellé nem kevés töprengeni valót is kaptunk az Angyali üdvözletekben. (Magvető, 2020. 230 o.)
