Miben van átfedés Halász Rita és a főhős, Vera élete között?
Minden író egy kicsit saját magát is beleírja a szövegeibe. Vannak olyan élményeim, amiket kölcsönadtam Verának. Például gyerekkoromban valóban beleestünk a Dunába a szüleimmel, ez áll a valósághoz a legközelebb a regényben lévő történetek közül. De ez a könyv fikció. A szöveg nem az én életemet beszéli el, hanem saját világot teremt. Beleírtam ismerősök mondatait, történeteit és olvasmányélményeket is. Mindent anyagként kezelek, bárki és bármi válhat alapanyaggá, még ha ez kegyetlenül is hangzik.
Ön művészettörténész, a főhős pedig szintén művészi pályán tevékenykedik…
Művészettörténészként végeztem az egyetemen, de pár éve azt a döntést hoztam, hogy nem a szakmában szeretnék kiteljesedni, a közvetítői szerep közelebb áll hozzám. Nagyon szeretek tanítani, de legfőképpen tárlatot vezetni, ahol közvetlen kapcsolatom van mind a képekkel, mind a látogatókkal. A képzőművészet mindig meghatározó szerepet játszott az életemben, az írásaimban is sokszor szerepel. Sokat gondolkoztam, hogy Vera milyen tehetséggel legyen megáldva. Volt táncos, szobrász, végül iparművész. Nagyon szeretem Magyarósi Éva animációs filmjeit, amikor elképzeltem, hogy milyen jellegű filmeket készítene Vera, az ő munkái jelentek meg a fejemben. Ő nagyjából akkor járt a mai MOME-ra, mint az én szereplőm, felhívtam, és kértem, hogy beszéljen kicsit erről a világról, illetve megkérdeztem, hogy reális-e az a dilemma, amivel Vera küzd.
Hogy jött a regényírás a múzeumi munka mellé?
Hét-nyolc évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy írni szeretnék. Sokáig azt hittem, ez hirtelen, a semmiből jött, de ha visszagondolok, meg tudom találni azt a pár mozzanatot, ami azt mutatja, nem volt előzmény nélküli. Például találtam egy füzetet tízéves koromból, amiben két kislány meséli el, hogy hány verseskötetet, regényt írtak. Az egyik lány én voltam. Ezenkívül évekig, napi szinten naplót írtam. Aztán egyszer Münchenbe vonatoztam egy barátnőmhöz, a monoton zakatolásban jól lehetett gondolkodni. Egy film járt a fejemben, majd forgatókönyvet akartam írni, végül rájöttem, hogy a regény az én műfajom. Elmentem a Szekszárdi Magasiskola írótáborába, utána Kukorelly Endre írószemináriumára, majd a JAK-tábor szemináriumaiba. Őszinte, építő közegekbe kerültem, ahol az volt a legfőbb kérdés, hogyan lehetne jobb a szöveg. Rengeteget tanultam Bencsik Orsolyától, aki egy évig volt a mentorom a Független Mentorhálózatban.
Sokszor kellett mély levegőt vennie a regény írása közben?
Voltak nagy megakadásaim. Mivel nem írtam még könyvet, nem tudtam, mi a „normális”. Féltem, mi történik, ha nem tudom folytatni. Néha váratlan helyről érkezett segítség.
A bírósági tárgyalás megírásánál például Borbély Szilárd egyik verse lendített tovább, ahol a trauma nyelvileg is megtörténik, Borbély csonkolja a szavakat, levágja a végüket. Hasonló megoldást alkalmaztam én is. Sokszor elég nehéz volt összeegyeztetni az életet az írással. Mindig is sok mindent csináltam egyszerre, folyamatos logisztikára volt szükség, amiben a család sokat segített. Amit megtanultam: nincs ideális pillanat az íráshoz, nincs olyan, hogy várom az ihletet. Ha van tíz perc szabadidőm, akkor leülök, és ha más nem, kitörlök három darab hogy-ot. Fejben állandóan írtam: utazás közben, hajnalban a plafont bámulva vagy éppen orvosi váróban. Ha volt több időm, akkor pedig leültem a géphez. Ilyenkor igyekeztem megengedni magamnak, hogy vigyen a lendület. A szerkesztésben viszont nagyon szigorú voltam, az utolsó pillanatban még 50 ezer karaktert húztam ki, hogy még feszesebb, dinamikusabb legyen a szöveg.
Egyeztetett szakértőkkel, hogy hiteles legyen a bírósági szaknyelv, illetve a bántalmazás, a családon belüli erőszak mozzanatai?
Bementem a bíróságra, fotóztam, iratokat nézegettem. Sokat olvastam a verbális és a fizikai agresszióról. Beszéltem érintettekkel is.
Volt olyan „segítő szándéka”, hogy felhívja a figyelmet a nőket ért erőszakra, vagy arra, hogy ki lehet lépni az ilyen kapcsolatból és van kitől segítséget kérni?
Nem ez volt a fő mozgatórugó, amikor elkezdtem írni. Tőlem távol áll a mozgalmár szerep, a téma inkább íróként érdekelt. De annak nagyon örülök, ha formálja az olvasókat, ha olvasás után máshogy néznek a világra vagy magukra. Fontos volt, hogy ne legyen didaktikus, de tartalmazza azt az „üzenetet”, hogy bár mindig meg lehet bocsátani, az erőszakot nem kell eltűrni. És a másik oldalról: mindig dönthetünk úgy, hogy nem alkalmazunk erőszakot. Vera is harcol az indulataival, időnként agresszív a gyerekeivel, ami egyébként nagy tabu a közbeszédben. Árnyalva akartam bemutatni egy megromlott házasságot, folyamatos ellensúlyozásban voltam, próbáltam empatikus lenni az összes szereplőmmel.
A víz hangsúlyos: megjelenik a könyvborítón, a regény címében és Vera sporttevékenységében is.
Tudtam, hogy a mozgást bele akarom tenni valahogy, mert az izmok feszülése és elernyedése jól visszaadja Vera lelkiállapotát. Eleinte az úszás csak egy lett volna a sok mozgásforma közül, amit Vera csinál. Gondoltam, menjen el síelni, korcsolyázni, de végül a víz lett a megfelelő közeg. Nemcsak Verának, de a regénynek is. A cím is részben ehhez illeszkedik, amit a szerkesztő, Darvasi Ferenc talált ki. Eredetileg Vera lett volna, de azt közben „elfoglalta” Grecsó Krisztián regénye. Mindenesetre most már el sem tudom képzelni, hogy más címe legyen.
A víz „hálás” motívum, bele lehet érteni sok mindent a megtisztulástól, az újrakezdéstől át a drog okozta beszűkült tudatállapot legyőzéséig.
