Szónoklatok füstként szálló hablatya, hirtelen száradó koszorúk, leffent lyukas lobogók, félrecsomózott nyakkendők, kitérdelt öltönyök... Az 1956-os forradalom kitörése óta eltelt időnek elégnek kellett volna lennie, hogy október közmegegyezéssel elfoglalja súlyos helyét a nemzet emlékezetében, tudatában és öntudatában. Ha már a magyar annyira szabadságszerető nép. Nem így lett. Tiltották, elhallgatták, volt „sajnálatos esemény”, egy korszak legitimációjának kétes forrása, családi emlékezet, nemzeti felkelés, tragédia, emlékmenedék. Rángatták jobbra-balra, lett kiüresített és kanonizált nemzeti ünnep. Nem hagyta magát, így mindenki félretolta: nem tud eljutni abba a magasságba, mélységbe, hogy ne cincálhassa a politika szerteszét. 1956 darabokban hever a magyar emlékezetpolitikában.
A jobboldal nem tud mit kezdeni vele, mert semmi köze hozzá. Emészthetetlen, mert hát Nagy Imre mégiscsak kommunistaként tért haza, s lett mártírja a nemzeti és emberi autonómiáért kitört forradalomnak. Kommunista volt és maradt, képtelenség, hogy egy olyan jobboldalnak legyen akár csak erkölcsi mércéje, amely hatalom a gyakorlatban tagadja meg mindazt, ami Nagy Imrét megfordította a semmibe vezető damaszkuszi úton. Ez a jobboldal nem tesz különbséget szociáldemokrácia és bolsevizmus, sztálinizmus között. Miért is tenné erkölcsi ikonná a mártírrá lett volt kommunistát, akinek volt bátorsága szembefordulni a sztálinizmussal?
1956 nem lett emlékezetpolitikai sarokköve a baloldalnak sem. Volt-van, aki nem tud szabadulni a Köztársaság téri vérengzéstől, de megfeledkezik a Parlament előtti vérontásról. Van, aki Nagy Imrét választja Kádár János helyett, s nem érti, hogy ők összetartoznak ebben a XX. századi kirakós játékban, még ha gyilkost és áldozatát képtelenség is összeilleszteni. Megérteni a kort és őket egymás nélkül nem lehet. Akad, aki a Nyugatot átkozza, mert csúfosan „magára hagyta” a forradalmat. De aki nem veszi észre, hogy az akkori geopolitika eleve bukásra ítélte a forradalmat, hogyan láthatná elfogulatlanul a geopolitikában lavírozó Kádár-korszakot? Az 1990-es rendszerváltozást és mindazt, ami ezután következett? A láncot.
Az, hogy a magyar baloldal sem tud igazán mit kezdeni 1956-tal, nem csak azért van, mert a jobboldal mindent felfalt az emlékezetpolitikából, amit csak talált, még ha azt képtelen is megemészteni. A baloldal még midig fél a jobboldali billogoktól, maga sem tesz éles különbséget szociáldemokrácia és a sztálinizmus között. Hadakozik az autoriter iga ellen, de nincs önmeghatározó kánonja, amelynek érvényes lényege éppen a nemzeti és egyéni autonómiához visszatért Nagy Imre volna. A minden történelmi bűnével együtt újra felfedezett szociáldemokrácia. Ez a baloldal még mindig az antifasizmus sztálini leplébe burkolózva küzd démonok ellen, de még a német szocdemek Bad Godesberg-i programjáig sem jutott el, hogy legkevesebb együtt tudjon élni a kritikusan szemlélt globális kapitalizmussal, hogy összhangot tudjon ajánlani az emberi jogok és a nemzeti, valamint a multilaterális közösségek között. Inkább szemet huny a liberalizmus elleni jobboldali forradalom felett. A társadalmi elégedetlenséget képtelen politikai keretbe emelni.
Csak az álmok figyelnek minden rezdülésre: álmodnak a forradalmi diákságról, mert egyszer megtörtént az, ami. De 1956-ban nem voltak ellenzéki pártok, de volt tömeggé dagadt általános, radikalizálódó elégedetlenség a diákok mögött. Ma ilyet nem látni sőt, a diákság sem látja meg magát a politikában.
Messze keveredtünk a magyar forradalom napjától. Már abban sem vagyunk biztosak, hogy érvényes-e még Nagy Imre legyilkolásának 1989-ben konszenzusos tanulsága, hogy ebben az országban politikai nézeteiért senki sem állítható többé képletes vagy valóságos bitófa alá. Már vagy még annak belátásától is messze vagyunk, hogy a kritikai gondolkodásban gyökerező társadalmi konszenzus nélkül semmi sem kerülhet valóságos helyére a nemzet emlékezetében. Sem a nyögve nyelt 1956, sem a jövő.