Amikor rangsort készítenek a különféle hazai testületek és intézmények elismertségéről, a magyar kormány – függetlenül attól, hogy éppen kik kormányoznak – rendre az utolsó harmadban végez, a Magyar Tudományos Akadémia viszont az élen. Képzeljük el, mit gondol erről valaki, akinek sosem volt (és most, túl a szellemi teljesítőképesség és a kreativitás delelőjén, már nem is lesz) esélye az akadémiai karrierre, ellenben a fent említett időszak felét kormányfőként vészelte át; és aki büszkén hirdeti, hogy még egy családi érdekű síbajnokságon sem tudta elfogadni, hogy a második helyre volt csak jó.
Orbán Viktor keményen dolgozik azon 2010 óta, hogy ha máshogyan nem, hát legalább „vakok közt félszemű a király” alapon ő és kormánya legyen az egyetlen tekintélyforrás széles e hazában. Amikor a kormányfő szócsövei milliós elérésű felületeken, főműsoridőben a bíróságokat vagy a sajtót gyalázzák – mi már úgyszólván hozzászoktunk, pedig mindkettő elképzelhetetlen lenne azokban az országokban, amelyeket normálisnak gondolunk; ahová a gyermekeinket tanulni küldjük, vagy ahová kivándorlunk, ha idehaza már nem kapunk levegőt –, azok nem egyszerű, rövid távú hatalmi játszmák, hanem egy tudatos tekintélyromboló koncepció elemei.
A tudomány bizonyult az eddigi legnagyobb fának, amelyre a tekintélyirtó NER fejszét emelt. Talán a felsőoktatási kancellár-helytartók kinevezésével kezdődött – a legrangosabb magyar egyetem, a CEU Ausztriába rugdosása mindenképp a sokadik állomás volt –, de mindig a kormánytól független tekintély-bástyák ledöntése volt a cél, ugyanúgy, mint az SZFE és sorstársai alapítványosításánál is. Ahol ugyanis tudósok helyett lövészezredesek és olajvállalkozók döntenek egyetemi szakok indításától tudományos életpályákig mindenről, ott elsőként a tudomány tekintélye szenved csorbát. Éppen azért, mert a forrása a szakmai autonómia, és nem az erő. (Akkor hiszünk a tudósnak, ha a saját szakmája kollektív ítéletével újra és újra megmért produktum áll mögötte – mondjuk Orbán Viktor akarata helyett.)
És ez a lényege az akadémiai intézetek névtelenítésének is. Eddig bármilyen bornírt kormányötlettel szembe lehetett állítani „a tudomány” álláspontját, akármelyik elfuserált kormányzati intézkedésről meg lehetett kérdezni – az MTA nevét viselő kutatóhelyeken keresztül – voltaképpen magát a Magyar Tudományos Akadémiát; ismételten hangsúlyozzuk: a felmérések szerint a legfőbb tekintélyt az országban. De kit fog érdekelni a Takaró Mihály Nyelvtudományi Intézet, a Rogán Antal Informatikai Kutatóközpont vagy a Pataky Attila Űrélettani Centrum véleménye? (Akár abban az abszurd esetben is, ha ellent mernének mondani a hatalomnak.)
A kornak, amely felé megyünk, nem a Wolf-díjas matematikus Lovász László a tudós-ideálja, hanem a semmilyen tudományos teljesítménnyel nem rendelkező, ám utasításra bármit és bárminek az ellenkezőjét is állítani képes Müller Cecília. (Az MTA következő elnöke?) Neki ugyan nem volt soha tekintélye – de nem is vet árnyékot a kóros tekintély-irigységben szenvedő főnökére.