Földes György, az otthonából – az elődeit is beleszámítva – hetven év után kikényszerülő Politikatörténeti Intézet ügyvezető igazgatója a minap a Népszavának adott interjújában arról beszélt, hogy voltak ugyan aláírásgyűjtések, csatlakoztak ugyan ezekhez tekintélyes személyiségek, de az intézet sorsa mégsem verte ki a biztosítékot az értelmiség körében, s a jogállam védelmezői sem szólaltak meg, amikor az intézet javára kellett volna védeni a jogállamot.
Ezt a keserű megjegyzést egészében nem kell magamra vennem, mert én már hat évvel ezelőtt is megírtam a Népszabadságban, hogy „A PTI tiltakozása a fojtogatása ellen abszolút jogos. Van okunk aggódni és kiállni a PTI-ért.” Részben azonban mégiscsak érintettnek kell éreznem magam, miután ugyanebben a cikkben az intézet álláspontjával szemben foglaltam állást egy olyan ügyben, amelyben az intézet szerint jogállami elvek sérültek, szerintem meg nem.
A demokrácia, a pluralizmus, a szellemi szabadság és intellektuális minőség védelme nem esik egybe a jogállaméval. Ebből a célból sokszor lehet, sokszor nem lehet jogállami elvekre hivatkozni. A jogállam védelme éppen azt követeli meg, hogy ezeket az eseteket szétválasszuk.
Én a PTI-ben mindig otthon éreztem magam. A kutatásaimban példásan támogattak. Szívesen jártam oda könyvbemutatókra, konferenciákra, filmvetítésekre, megbeszélésekre; örültem, ha hívtak előadni, vitatkozni. Az Intézet folyóirata, a Múltunk, kiadója, a Napvilág is becses a számomra. A PTI világnézeti irányultsága meglehetősen eltér az enyémtől, de ettől még ez a hely fontos nekem. Ha rajtam múlna, ott maradna, ahol van.
De hogy ott maradhat-e, nem jogállami kérdés, ebben nincs is vita. Több mint harminc éve mindenféle kormányban felmerült a gondolat, hogy Hauszmann Alajos Igazságügyi Palotáját más célokra kellene használni. A Németh-kormány, az Antall-kormány, a Medgyessy-kormány is így gondolta.
Ha a PTI használati jogát az általa elfoglalt épületrészre elismerték volna, nem is lett volna gond annak megváltásából megfelelő helyet biztosítani az intézetnek. Ám ezt a használati jogot a bíróság a sokadik fordulóban nem ismerte el.
Én ezt jogállami alapon helyteleníteni nem tudom. A pártállami diktatúra azért volt pártállami, mert az abszolutista párt volt az állam, miként egykor az abszolutista király. Azt tett a jogállami alapon kizárólag illegitimnek tekinthető, szabad választásokon meg nem méretett, semmire föl nem hatalmazott párt az állam épületeivel, amit akart. Így adhatott magának az állampárt bármely állami épületre kezelői jogot, ez a jog szállt át az MSZP-re, és ezzel élve jegyezte be a párt a saját intézetének, a Párttörténeti Intézetnek a javára a használati jogot a Kossuth téri épületrészre, amelyet azután megörökölt az MSZP által 1990 őszén a Párttörténeti jogutódjaként létrehozott Politikatörténeti Intézet, amely azóta levált a pártról. Egyes jogászi vélemények szerint ez a bejegyzés már az 1987-es földtörvény szerint sem volt jogszerű. De ha az lett volna is, egyértelmű, hogy a PTI használati joga nem jogállami körülmények között keletkezett, az a pártállami viszonyok öröksége.
A Párttörténeti Intézet munkatársai (köztük az 1977 óta ott dolgozó Földes György) a pártállami időkben soha nem tiltakoztak, amikor a forradalmat forradalomként tárgyaló kollégáik (például az 1956-os Intézet alapítói) kutatásaik és kutatási eredményeik publikálása során olyan elemi akadályokba ütköztek, amilyeneket ők a rendszerváltás után szerencsére nem ismerhettek.
Ellenben a polgári demokrácia barátai egyszerre tiltakoztak az '56-os Intézet és a PTI állami támogatásának teljes vagy részleges megszüntetése ellen. Ez is helyénvaló tiltakozás volt, noha „csak” a pluralista demokrácia létérdekeire alapulhatott és nem jogállami elvekre, miután nincs olyan jogállami elv, miszerint független kutatóintézeteknek alanyi joguk lenne állami támogatásra (az állammal kötött megállapodás alapján ellátott közszolgálati feladataik finanszírozásán túl).
Földes György a következőket állítja: „... a jogásztársadalom néma maradt akkor, amikor a 2012-es levéltári törvényben – a jogállami elvek megsértésével – kimondták: az 1944 és 1948 között működött politikai pártok, társadalmi szervezetek, szakszervezetek iratai a megszületésük pillanatától állami tulajdont képeztek. Józan ésszel is be lehet látni, hogy mennyire nonszensz. A Szociáldemokrata Párt iratai például hogyan képezhettek volna állami tulajdont 1945-ben? (...) A jogállam védelmezőitől egyetlen elítélő cikket sem olvashattunk erről a nevetségesen abszurd eljárásról.” Nos, én írtam erről a fent említett cikkemben, de éppenséggel azt, hogy az intézetnek ebben a tekintetben nincs igaza.
A törvényben ez áll: „Az 1944-1989 között működött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) és jogelődei, Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), ezek társadalmi szervezetei (Magyar Partizánszövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa), ifjúsági szervezetei (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, Magyar Úttörők Szövetsége), valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a szakszervezeti tanácsok és ágazati szakszervezetek iratai, továbbá a Magyarok Világszövetsége és jogelőd szervezeteinek 1989 előtt keletkezett iratai az állam tulajdonát képezik. Az iratok őrzési helye az illetékes közlevéltár.” Tehát szó sincs arról, hogy minden párt iratai – pláne megszületésük pillanatától – állami tulajdont képeznének. Az állampárt és az állampárti szervezetek rendszerváltás előtti iratairól szól ez a paragrafus, márpedig a pártállamban minden állami szerv és intézmény az állampárt alárendeltségében működött, s ezt az állampárt nyíltan és elvként hirdette. Ezért az állampárt és az állampárti szervezetek iratait állami iratokként kell kezelni.
Az egyetlen nem állampárti szervezet, amelyre az idézett passzus vonatkozik, a pártegyesítés előtti Szociáldemokrata Párt. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1990-ben igényelte is a Párttörténeti Intézettől iratai átadását, de ez nem történt meg. Kétlem, hogy lenne ma olyan párt, amelyet az 1948-ban megsemmisített MSZDP jogutódjának lehetne tekinteni, de ha van, akkor ezek a iratok azt illetik. Ha nincs, akkor az államot. Ki mást? Az intézet a többi felszámolt koalíciós párt, a Kisgazdapárt és a Parasztpárt iratait is birtokolta, és Sipos Levente osztályvezető az Intézet nevében már 1991-ben is úgy nyilatkozott A Világban, hogy ezeket az iratokat nem tekintik a sajátjuknak.
Abban Földesnek igaza van, hogy efféle kérdéseket alkotmányban rendezni abszurd dolog, de az alkotmány szövege még szűkebb meghatározást tartalmaz, abba már az egyesítés előtti MSZDP sem érthető bele.
A szétesett szovjet blokk legtöbb országában nem volt az állampártoknak olyan jogutódjuk, amely annak történeti kutatóintézetét továbbvitte volna. A kérdéses iratok ott már a rendszerváltás során állami tulajdonba kerültek, s ez így is van rendjén.
A Politikatörténeti Intézetből úgy és azt kell védeni, ami s ahogy védhető és védendő. Közép-Európa legjelentősebb munkásmozgalmi könyvtárát, a kutatási, kutatásszervezői, rendezvényszervezői potenciált, a levéltári törvény által nem érintett iratanyagot, a folyóiratot, a kiadót. Jogi alapon az állami tulajdonnak minősülő iratok őrzésének, kezelésének ellenértékét, az elhagyandó épületrészen végzett értéknövelő beruházások ellenértékét lehet követelni. Politikai alapon pedig a demokrácia lételeméhez, a sokszínű szellemi élet fenntartásához szükséges, piaci alapon nem működtethető intézmények támogatását. Miként független színházakét és kiadókét, azonképpen a független és pótolhatatlan Politikatörténeti Intézetét.
Amit politikai alapon lehet követelni, azt persze a szellemi élet lepusztításán munkálkodó rezsimtől hiába követeljük. Ahhoz sokak anyagi és erkölcsi támogatása kell, hogy a Politikatörténeti Intézet és sorstársai ezt a rezsimet túléljék.