A vezető brit lapok közül a The Guardian nagy terjedelemben számolt be arról az izgalmas hollandiai fejleményről, hogy egy szakértői bizottság a gyarmatokról származó műkincsek visszaadására tett javaslatot a kormánynak. Röviddel ezután az amszterdami Rijksmuseum igazgatója, Taco Dibbits már be is jelentette, hogy intézménye dolgozik a kollekció eredetének azonosításán és szívesen látna egy olyan jogi megoldást, melynek keretében vissza lehetne adni az érintett darabokat. Ám a kezdeményezést nehezíti, hogy a tárgyak jogos tulajdonosainak meghatározása nem egyszerű feladat. Van például egy 36 karátos gyémánt, amelyet 1875-ben koboztak el a holland csapatok egy szultánságból, amelynek területe ma már Indonéziához tartozik. „Ebben az esetben az országnak kell visszaadni, vagy a szultán leszármazottjainak? És kivel ül le megbeszélni a részleteket az ember?”
Az Egyesült Királyságban sem ismeretlen a származási helyük által visszakövetelt műkincsek visszajuttatása. Az egyik példát a skót főváros, Edinburgh egyeteme szolgáltatta, amely múlt év novemberében egy kilenc koponyából álló mintegy 200 éves együttest nyújtott át a Sri Lanka egyik dzsungelében élő Vedda törzs vendégségbe érkezett főnökének. Ugyanazokban a napokban a Manchesteri Múzeum hasonlóan ünnepélyes keretek között az Ausztráliából az észak-angliai városba látogató bennszülött vezetők gondjaira bízott tizenkét, köztük szakrális ceremoniális darabokat és egy emutollakból készített öltözéket. Ezek a kincsek több mint száz évvel korábban brit gyarmatosítók útján kerültek ki engedély nélkül Ausztráliából.
Nagy-Britannia
Egy-egy nagyvonalú gesztusra lényegesen több elutasítás és aggodalom esik. Az edinburgh-i ajándék kapcsán több rangos múzeumi kurátor és régiséggyűjtő szólalt meg, akik egyáltalán nem örültek annak, hogy növekszik azoknak a műkincseknek a száma, melyek visszakerülnek származási helyükre. A The Daily Telegraph úgy látja, ezek a szakemberek a műtárgyak visszaszolgáltatásában paradox módon Nagy-Britannia jelentőségének tagadását élik meg mint volt birodalmi hatalomét és gyarmatosítóét. Tiffany Jenkins, aki a témában Keeping Their Marbles címmel jelentetett meg könyvet, úgy gondolja: a „múzeumokat nem szabad felhasználni politikai csatákra, vagy egy aktuális kultúrháborúra. Sok ember él abban az illúzióban, hogy ha visszaad műtárgyakat, egyben vezekel is a múlt bűneiért”. Tristram Hunt, volt munkáspárti képviselő, a V&A iparművészeti múzeum igazgatója sem ért egyet azzal, hogy „minden, a XIX. század gyarmatosítói által ellopott műtárgyról automatikusan le kell mondani, ha visszakövetelik”. Az ex-politikus óvja a múzeumokat a „dekolonializálástól”, sokkal fontosabbnak nevezve a gyarmati múlt interpretálását.
Leginkább a British Museum neve fonódik össze az ellentmondásos körülmények között megszerzett műtárgyakkal. Geoffrey Robertson, az egyik legismertebb nagy-britanniai emberi jogi ügyvéd az Elgin-márványok elrablásáról és a lopott kincsek visszaszolgáltatásáról szóló tavalyi könyvében minden európai és amerikai intézményt felszólít, hogy adják vissza a „hódítók vagy gyarmatosítók által leigázott emberek kifosztásával szerzett műértékeket”. A múzeumot „lopott tárgyak legnagyobb tulajdonosának” nevezi, külön bírálva, hogy a „zsákmány” túlnyomó része még csak ki sincs állítva. Robertson elképedve említi könyvében – ami igaz is – hogy a múzeum „nem hivatalos vezetett túrákat” enged meg a lopott kincsek bemutatására. A viták állandó szereplője, az Elgin-márványok, a Hoa Hakananai'a szobor és a Benin-bronzok, melyekre Görögország, a Húsvét-szigetek, illetve Nigéria tart igényt.
A British Museum hivatalos álláspontja következetes: az Elgin-márványokat Lord Elgin 1801 és 1812 között legálisan vásárolta meg a Görögországban akkor uralkodó törököktől, ahogy 1816-ban a brit kormány is törvényesen vette meg és ajándékozta tovább a British Museumnak. Robertson kollégájával, Amal Clooney ügyvéddel, egyben George Clooney filmsztár feleségével közösen intenzíven, de eredménytelenül foglalkozott a görög kormány megbízásából a British Museum, illetve a Parthenon büszkeségeinek egyesítésével az athéni Akropolisz Múzeumban.
Franciaország
Emmanuel Macron francia köztársasági elnök - aki már csak a történelemkönyvekből olvashatott a francia gyarmatosítás nem éppen dicsőséges időszakáról - elődeinél jóval bátrabban beszélt a francia gyarmatosítókról. Egy ízben úgy foglalt állást, hogy a gyarmatosítás az emberiesség elleni bűncselekmény volt. Mint mondta, Párizsnak fel kell dolgoznia ezt az időszakot, s még megválasztásának évében, 2017-ben olyan bejelentést tett, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: az európai vezetők közül elsőként azt közölte, vissza kell adni az egykori gyarmatokról elrabolt műkincseket. Hangsúlyozta, az afrikai kulturális örökség nem maradhat az európai múzeumok fogságában. 2017-ben, a francia elnök az egykori francia gyarmat Burkina Fasóban azt a meglepő bejelentést is tette, hogy öt év alatt történhet meg a kincsek visszaadása. Mindez azért is volt feltűnő, mert egy évvel korábban az akkori elnök, Francois Hollande adminisztrációja arra hivatkozva utasította el Beninnek fontos műkincsek visszaadására vonatkozó kérését, hogy erre a francia törvények nem adnak lehetőséget.
Macron két tudóst, Bénédicte Savoyt és Felwine Sarrt bízta meg azzal, készítsenek jelentést a témában. Részint azért eshetett rájuk a választása, mert egyikük sem dolgozott múzeumnál, így nincsenek lekötelezve a szakmának. A 240 oldalas, 2018 novemberében elkészült tanulmányukban arra a megállapodásra jutottak, hogy az összes elrabolt objektumot vissza kell szolgáltatniuk a francia múzeumoknak. Ez azokra a kincsekre is vonatkozik, amelyek 1960, a gyarmatosítás vége után kerültek francia területre. Arra a megállapításra jutottak, hogy az afrikai műkincsek 95 százaléka található a földrészen kívül. Összesen 88 ezer objektumról van szó, amelyből 70 ezret a 2006-ban megnyitott Musée du Quai Branly-Jacques Chiracban tárolnak. A múzeumban olyan országokból is kiállítanak műkincseket, amelyek felett Franciaország sosem uralkodott.
A francia erők a nagy fosztogatásokat 1890-ben kezdték meg, a jelenlegi Mali területén, majd 1892-ben benini területen kifosztották Abomey király palotáit. Bár a hatvanas években a francia gyarmatok függetlenné váltak, Charles de Gaulle alatt az ország megőrizte befolyását az afrikai érdekszférájában. A legutóbbi francia elnökök ugyan ígéretet tettek arra, hogy véget vetnek ennek a „Francafrique”-nek nevezett politikának, Macron alatt történt az első fontos lépés: a francia kormány idén júliusban fogadta el annak a törvénynek az első olvasatát, amely lehetővé tenné a műkincsek visszaszolgáltatását.
Csakhogy ez nem is mindig annyira egyszerű. Amikor tavaly júliusban a francia kulturális miniszter bejelentette 26 műtárgy visszaadását a nyugat-afrikai Beninnek, ez utóbbi állam kérte, ne siessék el a lépést, mert nem tudják hová tenni azokat. Mali is jelezte, bizonyos műkincsekre nincs szüksége, Franciaország megtarthatja őket. Ugyanakkor hamarosan megváltozhat a helyzet, ugyanis egyre több múzeumot létesítenek Afrikában. A visszaszolgáltatást időnként jogi akadályok is nehezítik. Amikor 2011-ben a roueni múzeumban felfedeztek egy maori kincset, a „toi mokót”, a parlamentnek is jóvá kellett hagynia az Új-Zélandnak való visszaadást, ami négy évet vett igénybe.
Németország
Még nem látható a franciához hasonló kezdeményezés. Jürgen Zimmerer, a gyarmatosítás szakértője szerint e tekintetben semmiféle előrelépésről sem lehet beszámolni. Kirsten Kappert-Gonther, a Zöldek parlamenti képviselője szerint átfogó társadalmi vitát kellene folytatni a kérdésről. A német unópárti-szociáldemokrata nagykoalíció két kultúrpolitikával foglalkozó szakembert bízott meg azzal, hogy kidolgozzák, milyen stratégiát kövessenek a múzeumok az Afrikából rabolt műkincsekkel kapcsolatban. A berlini kormány 2015 óta tárgyal a namíbiai kormánnyal a megbékélésről. Az országban több mint száz éve hajtottak végre népirtást a német csapatok.
Spanyolországban és Portugáliában egyelőre még csak társadalmi vita sincs a kérdésben, Európa egy része még csak most ébredezik.
