A XX. század hazai jogtörténetének egyik legszörnyűbb törvénye pontosan száz éves. A legnagyobb presztízsű egyetemi karokon – a többi között az orvosin, a jogin és a közgazdaságin – korlátozták a zsidó hallgatók arányát, amit egyes körökben a polgári-konzervatív gondolkodás mintaképének tekintett Bethlen István kormánya 1928-ban csak a Népszövetség erőteljes nyomására szüntetett meg.
A hírhedt jogszabályt „numerus claususnak” nevezték. Ez nálunk meglehetősen rossz szájízt kölcsönzött annak a fogalomnak, amely eredetileg azt jelenti, hogy bizonyos dolgok csak „véges számban” állnak rendelkezésre. Ilyenek a rádiófrekvenciák, a repülési vagy a bányászati jogok, amelyekkel többnyire az államok maguk rendelkeznek, és ott, ahol a javak demokratikus elosztása megvalósul – ez az elmúlt tíz esztendőben Magyarországon már a múlt ködébe veszett – azt árverések (licitek), illetve az ezt helyettesítő pályázatok útján értékesítik, adják őket koncesszióba.
Most már azt is tudjuk, hogy a numerus clausus által érintett javak árverése elméletének kidolgozásáért akár közgazdasági Nobel-díjat is lehet kapni, miként ez két, idős, amerikai tudóssal, Paul Milgrommal és Robert Wilsonnal történt. A díjat adományozók dicséretére legyen mondva, hogy ezúttal nem egy tévesnek bizonyuló gazdasági jövőképet vagy a szegénység felszámolásának naiv vízióját jutalmazták, hanem egy olyan elméletet, amely előbb az Egyesült Államokban, majd világszerte átment a gyakorlatba – a mobilfrekvenciák elosztása nálunk is több évtizede ekként történik.
Paul Milgromnak és Robert Wilsonnak sikerült megoldania az örök dilemmát: miként lehetséges, hogy a különböző javak árverésén az ajánlattevők mindig alábecsülik az aukciók tárgyának reális értékét, ami valójában egy diktátum eredménye, mivel csak egyetlen egy áll belőle rendelkezésre. S most jön a dolgok kulcsa: a két közgazdász felismerte, hogy minél többet tudnak a pályázók a folyamat közben arról, hogy az ellenfeleik mennyire becsülik az aukció tárgyának értékét, annál nagyobb bevétele lehet az eladónak. Rendezett piaci körülmények között mind az eladók, mind a vevők, de még az adóhatóság is nyertesnek érezheti így magát. Magyarország azonban nem ilyen hely. Élénk fantázia, de legalábbis erős optimizmus kell például ahhoz, hogy bárki is biztosra vegye, a Klubrádió szolgáltatói tevékenységét 2021. február 14-én – a lejártakor – a budapesti 92.9 megahertzes körzeti frekvencián a médiahatóság a jelenlegi formájában meghosszabbítja. (A hangsúly itt a „jelenlegi formán” van, ami nem a zenei és a szöveges tartalom arányára vonatkozik.)
Hiszen még lámpással sem találunk olyan állami árverést – gondoljunk csak a termőföldek most is folyó elidegenítésére –, amely kielégítette volna a friss Nobel-díjasok által is képviselt alapelvet. A tulajdon eladásakor elérendő cél, hogy a kontraktust a társadalom széles körben fogadja el, azért, mert az társadalmilag hasznosnak bizonyul. Ennek hiánya viszont napjaink numerus claususa.