Ezt hallgasd meg, Zubrovka hogy üzent:
kinn ülök a dombon, dán meleg, zene-
szivárgás a fülemben, random Spotify,
mellettem egy nő, távolabb kis templom,
sírkert veszi körül, Kierkegaard szelleme
süt minket, ott napozik velünk, ott ül, az
apja híres vallási vezeklését oltja belénk
a perzselő tavaszvégi, nyáreleji vad nap.
Sétáljunk egyet a temetőben, kéri a nő,
lányt mondok inkább, bár huszonhét is
megvan, bal kéz felől rendezett kis sírok
domborulnak, a lány elkóborol, de szép,
hallom meg a hangját, anyámnak kéne
csináltatnom egy ilyen követ egyszer majd,
nézd, milyen gyönyörű a gyöngyvirág itt
ezen a síron. Nem megyek, túl nagy a
meleg. Ja, várj, hát nem mondom az
előzményt, volt egy lengyel szerelmem,
még a nő-lány előtt, imádta a vodkát,
el is nevezték róla, aztán semmi, vége,
mentek az éveim nélküle. Thaiföldön
kaptam üzenetet a telefonomra, reggel
meghalt, nem tudják, ki vagyok, benne
volt a számom a piros készülékében,
Mindig néven. Ismeretlen számról jött
a hír, ha esetleg szeretnék részt venni
a temetésen, szóljak vissza. A telefon
elveszett, nem derült ki, hol temették,
mikor, az sem, ki hívott, lassan eresztett
gyökeret bennem a rossz érzés, nem
vittem még egy apró virágcsokrot se a
nem tudom, hol lévő sírra. És most
vissza Dániába: két héttel később újra
a dombon ülök a lánnyal, random zene
szól a fülemben, süt a nap, csak most
sokkal kellemesebben, figyelj, olyan
szép az a virág, mondja, gyere, nézd
már meg, a sírkő is különleges, azt
hiszem, egyszer majd csináltatok az
anyámnak valami hasonlót, rendben,
megyek, de már amikor felállok, már
mielőtt indulnék, tudom, kinek a sírja
lesz, és nem az a legborzongatóbb,
hogy tényleg az övé, hanem hogy ez
előre nyilvánvaló, így hát nem a domb
meredekségétől botlom meg, hanem a
bizonyosság miatt; semmi meglepetés
nem ér a tényleg szép gyöngyvirágnál.
