Egy estét kettesben töltöttem a minap ötéves unokaöcsémmel, a szülei programot csináltak, altatni nekem kellett. Néhány hónapos húga meghitten szuszogott már a saját szobájában, egy elektromos kis készülék jelezte, hogy egyenletesen lélegzik. A tenyerem is beleizzadt, amikor az anyja kifelé menet megmutatta, melyik gombot kéne megnyomni, ha sípolni kezd, s indulni a szobába tüstént. Már miért sípolna, értetlenkedtem, s a válasz nem nagyon nyugtatott meg: az éles hang egyértelműen valami veszélyt jelentene.
Csend volt végig szerencsére, lehetett társasozni, ámbár nem ment egyszerűen. Hiába nógatott a kölyök, hogy olvassam el a játék leírását még egyszer, miután kétszeri végigböngészésre sem értettem meg, hová kell tenni a kukacokat – hernyókat, javított ki ő –, s melyik levél színe alapján kell a mezőkre lépni. S egyáltalán, minek van ott az a pörgettyűs nyíl, ha nem mutatja meg, mennyit kell haladni előre vagy hátra, ráadásul mindeközben még dobókocka sincs?
Eljött aztán a lefekvés ideje, alkudozás és cirkusz nélkül zajlik hála az égnek, s a fogmosásért sem kell külön kérvényt benyújtani. A dupla ágyon a gyerek gálánsan felajánlotta, hogy tegyem a fejem alá a vastagabbik párnát, amíg elolvasom neki a kedvenc Bogyó és Babóca könyvéből az egyik mesét.
Hogy melyiket, az nem is volt kérdés, a könyv automatikusan a palacsintás epizódnál nyílt ki. A félhomályban nemigen láttam a betűket, de ez sem volt gond, a képek is inkább csak afféle sorvezetőként szolgálnak ilyenkor, a szöveget mindig másfelé alakítjuk, a lényeg, hogy a szereplők egyikét úgy hívják, mint a takaróba burkolózó ötévest mellettem, s a kalandok vele essenek meg, ne a csigával és a katicával. Sőt, az a legjobb, ha az egész családot, az összes ovis barátját, s az általa szeretett valamennyi állatot is beleszövöm így-úgy a történetbe. Nem köntörfalazok, jó hosszúra nyúlik ilyenkor az „altatási idő.”
S
zépen felsoroltuk a palacsinta összes hozzávalóját, ő persze hangsúlyozta, hogy a lekváros meg a kakaós a legjobb, dehogyis a túrós, pláne nem az almás karamellás, s micsoda hülyeség, hogy „crepe Suzette”, ilyet még sosem hallott.
- Hiányzik nagyapa, tudod, ő a csillagok között van, onnan vigyáz ránk – fordult hozzám teljesen váratlanul, szemembe nézve mélyen, kimondva hozzá a vezetéknevet is, tévedés kizárva. Hej, te gyerek, a szívemben forgatod a kést, hát neked is hiányzik, aki sose láttad, nem dörmögte a füledbe azt a furcsa halandzsa altatót, amit kitalált, nem ült veled a kis tó partján botra kötözött damillal, eljátszva, hogy kifogtátok a legnagyobb cápát, s nem érezted soha a tölgyfalevelek meg a csipkebogyók illatát a kopott erdészkabátján, mikor magához ölelt?
Hosszú lehetett a csend, a gyerek lapozott egyet helyettem. - Nézd már, feldobták a palacsintát a plafonra! – kacagott, dobjuk fel mi is, de ne a plafonig, ha jó nagyot suhintunk, felmegy az a csillagokig is, és eperlekváros legyen, tette hozzá, azt biztos szereti, akinek küldjük, hisz az a „legimádnivalóbb.”