Hogy Jászberényi novellavilága nem felhőtlen szórakozást nyújt, nem romantikus habos-babos, derűt sugárzó, azt hiszem, a korábbi kötetei alapján nem szükséges ragozni. Igencsak félrenyúl a könyvespolcon, aki némi üdítő kikapcsolódásra, vidámságra vágyva emeli le az új kötetét is, mely tizennégy novellát és egy kisregényt foglal magába. (Mondjuk, a Rá se ránts című novellában tréfálkozik a legnyilvánvalóbban, még ha fanyarul is, mikor a közkeletű ostobaságot – az önkielégítés vakká és fajtalanná tesz – figurázza ki.)
Jászberényi mindenkori elbeszélője az apokalipszis kéretlen krónikása, aki a négy lovas, a Háború, a Betegség, az Éhínség és a Halál nyomában jár hol a Közel-Keleten, hol az annektált Ukrajnában. Az új kötetben elsősorban Magyarországon és az elbeszélő múltjában – mindenhol pusztulás-pusztítás, vér-könnyek, kiontott belek nyomait feljegyezve. Magyarország, ahogy a mesélő is, örökös, lélekölő harcban áll: a múltjával, a jelenével, a migránsokkal, az alkohollal, a drogokkal, a felmenőkkel, a párkapcsolataiban, a világgal, önmagával… a létezéssel magával.
Érdekes módon a novellák hálózatából az elbeszélő is profilozható: Maros Dániel, aki az anyai vezetéknevét használja, újságíró-fotós, a háborús övezetek állandó tudósítója, addiktív személyiség, súlyos dohányos-alkoholista, és a drogokat sem veti meg; Sopron környékén felnőve, hamar az istentelenség útjára tér, ám múltját, barátait képtelen elfelejteni, megjárva a háborús poklokat, a szülőföldjére költözik vissza; miközben többször elutazik az Egyesült Államokba könyvének amerikai kiadása okán; ám a gondolatai mégis folyton-folyvást a hazájához kötik, elsősorban a tőle elszakított fiához, illetve meg nem született kislányához stb.
Kiégett, passzív alak, aki a már mindent látottak fásultságával-rezignáltságával írja le a tárgyilagosság szubjektív-objektív szűrőjével nem sokat törődve – öntörvényűnek tüntetve fel magát – a külső-belső világát. A lehető legszűkszavúbb, ha tetszik, mégis pontosságra törekvő módon. Hogy akárcsak a leírtak, ez is kegyetlennek hasson – hogy általa hasson kegyetlennek: egy őzsuta vagy egy mókus legyilkolása éppúgy, mint egy fiatal lány megerőszakolása-megölése. Verbális erőszak, pszichikai hadviselés mondatszinten, Killersätze. Hogy rémálom legyen minden létpillanat, minimum olyan borzalmas, mint Goethe beteg gyermekének látomása a rémkirályról (Der Erlkönig). Hogy ne legyen kérdéses, az apokalipszis nem a jövőnk, hanem a mindenkori jelenünk. Menekülni előle persze lehet, de ez pusztán létillúzió.
A menekülés, a menekülők, az újkori migránsok (magyar kontextusú-diskurzusú) kérdése már a novellák egyikében is szárnyra kap (Hosszú hétvége), de teljességében A varjúkirály című kisregényben ölt rémalakot. Átokháza (vö. Ásotthalom) újnyilas honvédő testvérisége sajátos módon védi a hazát az éjszakai határvadászattal, melynek során a szerb oldalról átszökő családokat rabolnak ki, mészárolnak le. A közéjük baltákkal beálló, nehéz gyermekkorú, nevelőintézetben felnőtt, munkanélküli Csontos Tamás és egyetlen lelencházi barátja, a cigány(!) Csabi sorsában mintha összeérnének azok a borzalmak, amikről a kötet novellái is hírt adnak: megváltoztathatatlan emberi kegyetlenség, rosszakarat, ostobaság és gyűlölet, maradandó és az őrületbe, (ön)gyilkosságba kergető lelki sérelmek és gyötrelmek – az ördög (l. Keresztelő című novella) vagy a Sátán elküldi értünk a rettenetes varjúkirályt (vagy mi magunk változunk azzá), hogy a megváltás lehetősége se merülhessen föl.
Nincs megváltás, nincs kegyelem. Csak harc. S mindig bukás. Ez nem Isten, hanem Sátán alkotta világ – lehetne a konklúziónk, bár ezzel túlzottan leegyszerűsítenénk azt a mondatokból megformált bonyolult és összetett valóságot, amit a szerző teremtett magának, nekünk. S amit (perverz módon?) még élvezünk is. (Kalligram, 2020. 320 o.)
