Ezt a hasábot egyszerűen üresen kellene hagyni. Mint a régi Népszavában, csak épp nem a cenzúra, hanem az öncenzúra jeleként. Mert tudjuk jól: amit most le fogunk írni, azt már ezerszer leírtuk, és akkor is tudtuk, hogy bár igazunk van, ez a kutyát sem fogja érdekelni.
Kár belefognunk ebbe a cikkbe azért is, mert egyre szürreálisabbnak érezzük, amire emlékszünk. Nekünk nem olyan könnyű, mint Varga Juditnak, aki kisiskolás volt a rendszerváltáskor, így nem zavarja össze a múlt. Neki valószínűleg hiába is idéznénk, hogy amikor Orbán még kérlelhetetlen liberális volt, Baán Lászlót is olyan jófej városházi fideszes palinak ismertük meg, akivel nagyokat lehetett röhögni Antallék vitézkötéses, hóttkeresztény magyarkodásán.
De most nem röhögi el magát Baán, amikor megmagyarázza a kormány puccsszerű Városliget-ügyi rendeletét, amellyel biztosítani igyekszik, hogy Budapest önkormányzata akkor se tudja megakadályozni a ligetbeli épületmonstrumok megépítését, ha a feje tetejére áll. Pedig azt mondja: a projekt sorsa „ne a fővárosi vezetés egyoldalú diktátuma, hanem egy valós tényeken alapuló párbeszéd során dőljön el”. A franc tudja, talán még el is hiszi, hogy a színtiszta erőszak most majd párbeszédhez vezet.
A Fidesz és csatlósai olyan régen „rontanak rá nemzetükre” – idézve egy klasszikust -, hogy már észre sem veszik, mikor fordul karikatúrába a kenetteljes szövegük. Itt van ez a Liget Projekt, Baán nagyravágyásának és a betonlobbi pénzéhségének szülötte, gyúrják már nyolc éve, lassan köszönő viszonyban sincs a kezdeti tervekkel, de azt a kérdést még soha nem tették fel maguknak, hogy rajtuk kívül akarja-e ezt valaki. S bár nem kérdezték, sőt kizárták minden döntésből, Budapest népe egy évvel ezelőtt elég világosan jelezte, hogy köszöni, nem kéri. Leváltotta a kormánypártot a főváros éléről nem utolsó sorban azért, mert jó neki a Nemzeti Galéria a Várban, és a ligetben fákat akar látni, fűvel és bokrokkal.
Kedd éjjel megérkezett a válasz. Eszi, nem eszi, nem kap mást. De persze a párbeszéd jegyében, naná.