Jubilálok. Nyugdíjas szervezeti elnökként tíz éve van módom az Idősek Világnapját ünnepelve megtapasztalni, mit gondol a politika az idős társadalom megbecsüléséről. Mert mi másról szólna egy világnap, ha nem az ünnepeltek méltatásáról, a nekik szóló jókívánságok megfogalmazásáról? (Köztünk szólva a világnapok rendszerét éppen azért találták ki, hogy a társadalom figyelmét ráirányítsák – ha egy napra is – valamilyen globális méretű problémakörre, pl. az öregedő társadalmakra, illetve a megoldási javaslatokra. De hát nálunk ez másképp alakult…)
Nos, így tíz év távlatából nézve bevallom: szerintem hazánkban másról szól az ünnep. Rendezvények sorát ültem végig, sokszor magam is szónokként voltam jelen, de a vezérszónok mindenhol vezető politikus volt. Így miniszterek, államtitkárok központi ünnepi üzeneteiből, helyi polgármesteri, országgyűlési képviselői megnyilatkozásokból áll össze az a kép, amely furcsa önigazolásokat mutat inkább, mintsem az ünnep alkalmából megmutatkozó tiszteletet.
Az ünnepi beszédek – tapasztalatom szerint – két fő témával foglalkoznak: mit adtunk mi, politikusok az időseknek megbecsülésként, és miért jár nekik ez a tisztelet.
A legrégibb üzenet, amit ilyenkor felsorolásszerűen elmondanak: a rezsicsökkentés és a nyugdíjak reálértékének megőrzése. Mivel ezeket az intézkedéseket lassan egy évtizede hivatkozási alapként halljuk, talán már minden kortárs számára világos, hogy nem idősbarát gesztusokról van itt szó, sokkal inkább össztársadalmi marketingről, és persze a nyugdíjak befagyasztásáról - szépen becsomagolva.
Újabban – hivatkozási alapként – bekerült a mondandók közé a nagyszülői gyed és a nyugdíjas munkavállalás kedvező adóztatása mint egy családbarát ország időseket kedvezően érintő intézkedéscsomagja. Biztosan vannak örömteli pontjai ennek a csomagnak, de valahogy a kisördög azt súgja bennem: ezek is csak arról szólnak, hogy dolgozz többet, tovább, tegyél többet a családodért, a gazdaságért, a társadalomért, és egyik intézkedés sem azért van, hogy te, nyugdíjas jobban érezd magad a bőrödben. Vagyis nem róluk szól.
Aztán a másik fő gondolat, ami ezen az ünnepen szinte mindenhol előjön: tiszteljük az öregeket, mert így ha majd mi is azok leszünk, minket is tisztelni fognak… Ez a logika különösen ki szokott hozni a sodromból. Magyarázat helyett csak annyit jeleznék: aki így közelíti meg a témát, az nem is érdemel tiszteletet.
De miért is várok tartalmasabb, magvasabb, értőbb és szíven ütőbb gondolatokat az ünnepen, ha mi magunk is elfogadjuk, sőt kérjük és várjuk a problémáink néven nevezése helyett a gondokat szőnyeg alá söprő, elfedő, szép, mázos mondatokat, a „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” hangulatot? Az elmúlt tíz évben gyakran kértek fel kortársaink ünnepi beszédre, de közben rendszeresen megfogalmazták azt is, hogy ne „keltsek hangulatot”, ne borzoljam fel az ünnep „állóvizét”.
Az Idősek Világnapja/hete/hónapja van, nagyon ránk férne ebben a vírussal teli melankóliában pár szépen eltalált köszöntő jókívánság. S hogy miről szóljon? Az idős ember legfontosabb vágya, hogy a társadalom megbecsült tagja legyen, hogy a lehető legtovább egészséges legyen, hogy legyen társa a magány ellen, hogy biztonságban érezhesse magát, és hogy értelmes elfoglaltságot találjon nyugdíjas éveiben. Ha egy minket köszöntő ember tud tenni ezen vágyak valóra váltása érdekében, tegyen; ha nem, nincs helye a minket köszöntők között.