„Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul.”
(József Attila)
Az áprilisi napfény varázslatos díszruhát festett a házakra. A tavasz ajándéka, a langymeleg szellő, mint kóbor csibész meg-megkócolta a fák frissen zöldellő lombját. Még madárdal is hallatszott messziről, és a kis dallamok elkeveredtek a házak melletti forgalmas úton siető autók zajával. Idilli kép volt, idilli nap. Nekik. Ötvenedik házassági évfordulójuk napja.
Sosem csináltak nagy ügyet az évfordulók megünnepléséből, ahogy magából az esküvőből se.
Most, hogy nézte, hallgatta az ablakon át a városi kavalkádot, eszébe jutott az ország délnyugati fertályán a szántóföldek és a semmi közé beszorított kicsiny falu, ahol összeházasodtak.
Fiatal pestiként keveredtek a faluba, egy barátjuk hívta őket a gebinbe bérelt vendéglőbe dolgozni. Albérletet egy régi parasztházban találtak, ők kapták a tisztaszobát. Volt benne egy szekrény, két nagy ágy, tele hatalmas dunyhákkal, egy asztal, két szék és egy tükrös szekrény. Nekik épp elég volt, kibérelték. A háziak, Juliska néni és férje a szomszéd szobában aludtak, épp csak egy ajtó választotta el őket egymástól. Amikor az egész napi munka után hazatértek a vendéglőből, és lefeküdtek, sokszor hallották őket „motozni”. Csak sejtették, hogy milyen hangok szűrödnek át az ajtón, egészen addig, amíg Juliska néni le nem bukott.
A tisztaszoba ablakán ugyanis nem volt sem zsalugáter, sem redőny, ezért, hogy ne lehessen belátni, feltettek sötétítőfüggönynek egy színes asztalterítőt, de az nem ért az ablaküveg aljáig. Egyik nap később érkeztek haza a szokottnál, és azt látták, Juliska néni leskelődik kintről a sötétítőfüggöny alatt.
Ráköszöntek, beszélgetni kezdtek, és a náluk sok évtizeddel idősebb asszony elmesélte, ő bizony negyvenévesen ment férjhez - akkor találta meg az ő Ferijét -, de a szüzességét egészen addig őrizte. Azóta alig bírják behozni a lemaradást. Hát azért kukucskált, hátha tanul valami újat. Mellékesen azt is odaszúrta: „Amúgy meg a falu nem érti, hogy a jött-ment pestiek miért jöttek ide, és azt is mondják, itt nem illik vadházasságban élni.”
Megnyugtatták lesz esküvő, csak előbb be kell szerezni néhány papírt. Lett is. Nem fehér ruhás, frakkos lagzi volt, csak egy nagyon szűk körű, kiskosztümös, öltönyös szertartás a tanácsházán. Az is másfél órával korábban az előre megbeszélt időpontnál, mert a tanácselnök leszólt a vendéglőbe, hogy előbb kéne menni, mivel neki Pestre kell utaznia, és a vonat nem fog várni rá. A telefon után egymásra néztek, és nevettek. Azt mondták, majd az aranylakodalmukat nagyon megünneplik.
Az esküvő után másnap ugyanúgy dolgoztak, mint annak előtte. A vendéglőbe „betévedt” a történelmi nevű tanácselnök-helyettes - nevezzük Dózsa Györgynek -, és amikor kivitte neki a kért sört, a férfi felemelte a szoknyáját, és rácsapott a fenekére. „Na, milyen volt a nászéjszaka” – kérdezte, és jót derült a saját viccén.
Ő nem találta olyan viccesnek, igaz, pesti lányként, épp csak túl az érettségin nem látott még igazi falut. Azt gondolta, mindegyik olyan, mint amilyenekkel a balatoni nyaralások alkalmával találkozott.
A falu és az erkölcse. Egy vendéglőben azt lehet legelőször megismerni. Hányszor, de hányszor látta, hogy a férfiak bent isznak, az ajtóban meg ott állnak az asszonyaik arra várva, hogy majd hazavihessék részeg urukat. Egyszer egy fiatalasszony oda is ment alaposan ittas férjéhez, hogy induljanak már haza. A férfi még ivott két kört, aztán elindult. Az asszonyt már az ajtóban verni kezdte. Csak azért, mert szólni mert, és ezzel megszégyenítette a többiek előtt. Ütött és üvöltött, üvöltött és ütött, azután a hajánál fogva húzta végig az asszonyt a főúton. A többiek messziről nézték.
A falu. Vasútállomás csak a szomszéd faluban volt. Ide busz járt, az is csupán kétszer egy nap. Egyszer oda, egyszer vissza.
Itt, ha valakinek volt egy picinyke sarzsija, már úrnak számított. Minél nagyobb volt a sarzsi, annál nagyobb volt a tekintély. Mint például a tsz-elnöké, aki ráadásul még valamilyen országos tótumfaktum is volt. No, ő aztán mindent megengedhetett magának. Meg is tette. Bővérű férfi lévén igényt formált arra, hogy a faluból a szebbik nem közül senki ne mondjon neki nemet. A fél falu lányát, asszonyát fölcsinálta. Aztán a megszületett gyerekeknek ő lett a keresztapja. Volt neki vagy tizenkét keresztgyereke.
Az elnökkel a férfiak se ellenkeztek, ő volt a hatalom. Rendet úgy tartott, hogyha a vendéglőből nem akartak hazamenni az emberek, hát rájuk küldte a „csapatát”. Zárórakor egy dzsip kanyarodott a vendéglő elé, egy rendőr, egy katona és egy munkásőr ugrott le róla, hogy felhúzott géppisztollyal kitessékelje a vendégeket. A fegyveresek azért jártak hármasával, mert régebben egy részeg leszúrta az egyedül intézkedni akaró rendőrt.
Ha viszont az elnök akart inni, bármikor megtehette. Egyszer éjjel kettőkor verte fel az albérletben őket, a „jött-ment pestieket”, hogy azonnal nyissák ki a vendéglőt, mert ünnepelni akar a barátaival. A kis csoport leült egy asztal mellé, és egyre sűrűbben emelték a poharaikat egymás egészségére. A baj csak az volt, hogy ivás után a fejük fölött hátradobták azokat, így ízzé-porrá törtek. Mielőtt az utolsó pohár is összetört volna, a férje odament a tsz-elnökhöz, hogy reggel nem fognak tudni kinyitni, mert nem lesz pohár.
Az elnök ránézett, szétcsapta a rajta levő műbőr bekecset, és a belső zsebéből nagy halom százast dobott az asztalra:
- Több hasznot hozok én ennek a szar népgazdaságnak, mint az a pár koszos pohár! Itt van a pénz! Vegyenek reggel újakat! – mondta. Aztán fölhajtották az utolsó kört, és elmentek.
A falu jövője. A faluban élő gyerekekkel nem csak az nem stimmelt, hogy legtöbbjüknek a tsz-elnök volt az apja. Furamód teljesen egészséges alig akadt közöttük, felük csípőficamos volt, a másik felük pedig kisebb-nagyobb mértékben debil. A nyomorékságot valószínűleg az okozhatta, hogy a bába nem tudta jól a dolgát, a debilséget pedig az, hogy pálinkás kenyérrel cumiztatták a gyerekeket, hogy csöndben maradjanak.
Magyarország jövője ilyen falvakban érett.
Nem is bírták három hónapnál tovább, „visszamenekültek” Pestre.
- Istenem, ötven év telt el azóta – gondolta, és kinézett a díszruhás házakra. A lassan egy hónapja kihirdetett koronavírus-vészhelyzet miatt a lábát se tette ki az utcára. A férje nem is engedte. Mint egy igazi lovag, ő ment vásárolni, ha kellett valami. A felvett maszkban, a felhúzott kesztyűben, még ha áttételesen is, de meglehetősen hajazott egy középkori lovagra. El is nevezte magában Oroszlánszívű Richárdnak.
A férje lovagsága ellenére, amikor hazaért a vásárlásból, gondosan fertőtlenített mindent. Néha túlságosan gondosan is. Ebből látta, hogy a felvállalt önfeláldozás és bátorság ellenére – mint minden épeszű ember - ő is fél a fertőzéstől, de érte még a veszélyt is vállalja. Egyszer, még a lélegzete is elakadt, amikor a férje a nagy fertőtlenítés közben kibökte: „Nincs kedvem meghalni”.
Elborzasztotta a gondolat, mert el sem tudta, nem is akarta elképzelni az életet nélküle. De nem ezt mondta neki, hanem azt: „Ha te elkapod, én is elkapom. Akkor mint Philemon és Baucis…”
Többet nem beszéltek erről.
A karantén-sivárságban egyformák teltek a napok, túlságosan egyformán. Lassan már azt is meg kellett nézniük a telefon kijelzőjén, hogy hányadika van, és milyen nap. Eszükbe sem jutott az aranylakodalom. Nemcsak azért, mert már elfelejtették az ötven év előtti fogadkozásukat, de azért sem, mert ünneplés helyett rég megelégedtek azzal, hogy egymással élnek. Számukra ez volt az ünnep.
Ezért az esküvőjük ötvenedik évfordulóján sem bánkódott. Elintézte azzal, hogy ilyen az élet. A férje azonban kifundált valamit. Hogy mit, azt nem tudta kiszedni belőle, de mindenáron vásárolni akart menni. Hiába mondta neki, hogy nem kell kimenni a vírusok közé, nincs sürgősen szükségük semmire, ha mégis kell valami, majd a fiuk elhozza, a férje hajthatatlan maradt. Addig kötötte az ebet a karóhoz, hogy végül megbízta néhány sütéshez való apróság beszerzésével.
Azt, hogy azért van olyan nagy mehetnéke, mert végső soron neki akar a házassági évfordulójukra meglepetést szerezni, a férje csak az utolsó pillanatban árulta el.
- De azt nem mondom meg, hogy mit! Meg fogsz lepődni! Nagyon! – szögezte le.
Arra gondolt, na jó, ha így állunk, akkor ő meg majd „viszont lepi”. Előre eltervezte, ha a férje útjára indul, hosszú hetek után először, titokban ő is kilép a lakásból, és körülnéz a környéken, mivel örvendeztethetné meg.
Amikor egyedül maradt, gyorsan felöltözött, és megcélozta a legközelebbi trafikot. Azért azt, mert úgy gondolta, ha a környékükön levő egyetlen boltban vásárolna, ahol épp a férje szerzi be a tortához valókat, egymásba botlanának, vagyis azonnal lebukna.
Amikor belépett a trafikba, egy fiatal férfi és az eladólány épp bőszen csókolózott. Kihátrált volna, de sietett, ezért krákogott egy kicsit, mire a fiatalok szétrebbentek. Körülnézett, de a cigarettákon és az italokon kívül itt mást nem nagyon lehetett kapni. A férje nem dohányzott, ezért úgy döntött, egy üveg Unicummal lepi meg. Tudta, hogy szereti. Csak amikor fizetni akart, derült ki, hogy otthon felejtette a pénztárcáját.
- Visszajövök – mondta az eladólánynak, és elrohant. Sietett, ahogy tudott, hogy azután győztesen térjen haza az Unicummal, mielőtt még a férje megjött volna a vásárlásból. Arra gondolt, ötvenedik házassági évfordulót ünnepelni koronavírus-járvány idején, elég bonyolult feladat. Ki akarta számolni, hogy a fél literes Unicumból mennyi jut az ötven évből egy évre, gondolta, ír is hozzá valami szépet. Ám erre már nem maradt ideje, mert a férje is hazatért. Épp csak letette a szatyrot egy székre, amikor meglátta az Unicumot. Ránevetett, és csillogó szemmel kérdezte:
- Akkor bulizunk?
Szertartásosan kitöltött két kupicányit az italból, krákogott egy keveset, és azt mondta:
– Köszönöm neked ezt az ötven évet!
Koccintottak, ittak, majd a férje akkurátusan kezdte kirámolni a szatyorból a vásároltakat. Ő nézte az előbukkanó árukat, de semmilyen meglepetés nem volt közöttük.
Talán elfelejtette az ajándékot– sajdult meg a szíve.
Ám akkor a férje azt mondta:
- Vissza kell mennem a kocsihoz valamiért.
Mikor egy aprócska szatyorba zárt dobozzal visszatért, azonnal megterítette az asztalt, és már ott is gőzölgött, illatozott a tányérján a számára legkedvesebb étel: csülök pékné módra. Ez volt az a meglepetés, amit a férje titokban már jó előre megrendelt egy közeli kisvendéglőben, és ami miatt mindenáron ki kellett mennie karantén idején az utcára. Egymásra néztek, mint ötven éve, és elnevették magukat. Ez volt a legszebb házassági évfordulójuk, igazi aranylakodalom.
Másnap tortát sütöttek maguknak.
