A filmben a nagy rendező megvillantotta oroszlánkörmeit. Úgy tudott kamerájával közelíteni például egy pisztolyra, hogy attól az ember megdermedt. Mert pokolian lassú lenni. Az éjszakai behatolás fegyverrel egy házba, nem villámgyors, ajtófeltörő berontás, hanem hosszú-hosszú, már már komótos, és éppen ezért sokkal idegölőbb folyamat, mint a letámadás. A rejtelmes árnyékokkal teli házban csaknem valamennyi lépcsőfokot megmutatja, amin a váratlan vendég felmegy. Van nagy darab, morgó kutya is a lépcsőfordulóban, de simogatásra elhallgat. Persze vannak félelmetes neszek, zajok. Meg újabb ráközelítés a fegyvert tartó kézre, a magára fegyelmezettséget rákényszerítő, de mégis meg-megrángó arcra és a határozottan előrelépő lábakra. Mesteri. És ez csupán egyetlen jelenet. Remek példája annak, hogy nem kell erőszakoltan felpörgetni a tempót ahhoz, hogy valami hátborzongató legyen.
A Rózsavölgyi színpadán persze ilyen rafináltan zseniális filmes megoldások nem használhatók. Technikai lehetőségekben sem lehet tobzódni, a díszlet is elenyésző, Szarka János rendezői ötletei sem sorjáznak, így a színészekre marad minden. Bennük kell bízni. Meghálálják, némileg magukra hagyottságukban is, vagy tán éppen ezért. Fokozottan koncentrálnak. Elregélnek egy hihetetlen, de az emberi lélekre mégis fölöttébb jellemző históriát.
A kiindulópont, két férfi egy kupéba összezárva zötykölődik a vonaton. Guy ellenne magában, elmélyülten olvasna, Charles azonban nem hagyja. Ismerkednek, körülbelül azonos korúak, de igencsak eltérő személyiségek, mégis furcsa áramkör alakul ki köztük. Guy építész, hatalmas tervei vannak a szakmájában, egyszer már nagyot bizonyított, fényes karrier áll előtte. Charles hamar kiböki, hogy ő soha nem szokott olvasni, feltehetően inkább teng-leng a világban. Mohón tudakozódik, hogy nincs-e olyasvalaki az utastársa életében, akitől szívesen megszabadulna. Kiderül, hogy a felesége, akivel már szakítottak, de mégis felbukkan lépten-nyomon, nem hagyja békén, akár még flörtölne is vele, miközben ő már mással él együtt. A Józan László által megformált Charles pedig elmondja, hogy ő az apját gyűlöli régóta, nem bírja elviselni, kirázza a hideg tőle. Borzasztóan örülne, ha nem lenne. Azt javasolja, hogy Guy ölje meg az apját, ő viszont cserébe meggyilkolja a feleségét. Mert ha eltitkolják, hogy ők ismerik egymást, a rendőrség egyiküknél sem talál majd indítékot.
Porogi Ádám a feltörekvő építész szerepében köpni-nyelni nem tud. Kiadós csend lesz a tébolyult ötlet elhangzása után a fülkében. Guy mereven néz Charlesra. A meghökkenéstől először megkukul. Az „ötletgazda” biztatóan visszabámul, már-már kedvesen, mintha valami jótéteményt hozott volna szóba, és nem is egészen érti, hogy mi nem tetszik a másiknak. Aztán persze megtöri a csendet, és buzgó győzködésbe kezd, ecseteli a terv pompázatos voltát. Ez a jelenet is mer hosszú lenni, hagyja érlelődni a pszichológiai ráhatást. Kezdetét veszi az őrjítő manipuláció, és már ekkor megérezhetjük a tragédia előszelét, mint a görög drámáknak csaknem a legelején. Aztán majd rá kell jönnünk, hogy nincs olyan szereplő, akit ne manipulálnának, és akire ez ne lenne lidércesen erős hatással. A manipuláció, a lélektani hadviselés és lélektani zsarolás átszövi a kiváló dramaturg, egyetemi tanár, Radnai Annamária - akit sajnos tavaly elveszítettünk - által remekül fordított szöveget.
Guy a vonaton történt epizódot szinte el is felejti, de egyszerre csak megtudja, hogy meggyilkolták a feleségét. És vészjóslóan megjelenik Charles, követeli a „csere”-gyilkosságot. Szuggerálva nézi. Józan szenzibilis férfit játszik, illetve a férfi tán túlzás is. Némiképp olyan, mint egy nagy kamasz, aki belelovalja magát a gonoszkodó játékba, mondjuk élő rovarok lábát kell kitépkedni, békákat megölni, erre akarja rávenni a haverját. Az pedig ódzkodik, ellenáll, ő emiatt hisztizik, toporzékol, beveti a lélektani hadviselés teljes eszköztárát, a sértett fenyegetőzést is beleértve. Porogi viszont azt mutatja meg, hogy bár a fiatal építész próbál kihátrálni a számára izzasztóan kínos szituációból, ő is labilis, befolyásolható személyiség.
Emiatt válik kettőjük párharca izgalmassá, hol ide, hol oda billenő libikóka játékká, nemigen kiszámítható, hogy épp melyik irányba billen a mérleg. Charles az erőszakosabb, a rámenős, őt a Takács Katalin alakította anyja igyekszik rövid pórázon tartani, nem elengedni. Már-már szerelmi jelenethez hasonló összeölelkezéseik, egymásba bújásaik vannak. Ebből érthetjük meg, hogy Charles miért lett labilis személyiség, miért nem nőtt fel igazán, tán ebből a kizárólagosságra törekvő anya-fiú kapcsolatból eredhet felfűtött apakomplexusa is. Guyon pedig szeretője, Szina Kinga játssza, csüng majomszeretettel, állandóan aggódik érte, mindig jobb belátásra akarja téríteni, szeretné, ha egyáltalán nem lenne titka előtte, és jóformán csak az övé lenne. De persze a munkájában legyen sikeres, mert ez hozzátartozik a férfiidol képéhez. Építészkollégájaként Ozsgyáni Mihály is rendszeresen arra buzdítja, hogy dolgozzon és dolgozzon, de nincs tisztában vele, milyen helyzetbe került. A második részben belép a történetbe, Őze Áron megszemélyesítésében, egy gunyoros, buldogtermészetű magánnyomozó, aki meglehetősen hamar tudja, milyen irányba kell keresgélnie. Mivel pszichothrillerről van szó, ennél többet nem illik elárulni a sztoriból. Ám sejthető, hogy nem lesz jó vége.
Miközben sokat foglalkozunk a politikai manipulációval, alig esik szó az egymás közötti személyes játszmákról, arról, hogy tekintettel, élesen bántó hangsúllyal, megalázó gesztussal, de majomszeretettel is ölni lehet. Azért érdekes ez a produkció, mert erről beszél.
