Osztálytalálkozón voltam a minap, sok évtizedesen, kereken, általános iskolain. Idén nem egy, hanem két „korosztályos” sírhoz kellett kimenni már, réges-régi az egyik, szinte még friss a másik, de az odavezető utat mindenütt magas fű borította. Hegyvidéki volt az iskola, dombra települt a temető is, talán hogy az itteni lelkek jól körbepásztázhassák éteri tekintetükkel a kastélyt, a kerek templomot, s lássák talán még az óvoda hűlt helyét, amelynek hajdani udvarán most a polgármesteri hivatal áll.
Jártam már más temetőkben, városiakban is, híresekben is, zarándokoltam Jim Morrison és Edit Piaf nyughelyéhez, kutattam a házsongárdiban ismerős írók neve után, s ültem csak a csend, a nyugalom és a gondosan beültetett park miatt egy ismeretlen dán kisváros sírkertjében órákat. De ez itt más. Ez közel áll a szívemhez.
Különös, hogy a murvás út kivételével, ahol a halottaskocsik, meg – november környékén főleg – a személyautók járnak, nincs egyetlen ösvény, járda, betonfolyosó, vagy legalább egy tessék-lássék lekaszált szakasz a sírok között, zöld borít mindent. Akihez sokszor kijárnak, ott kissé letaposottabb a fű, de máskülönben egyik gránittól a másikig rejtélyes vonalak vezetnek, sose tudja az ember, hogy ha elindul alulról vagy oldalról, merre lyukad ki.
Mosolygó Olga, olvasom a feliratot, s már hallom is a fülemben az érces hangot, beszélő név, mondja ő, elemezzük csak, melyik a szótő, s hol van elrejtve benne mindjárt két képző is, egy igei meg egy melléknévi, s nosza, soroljunk fel még rokon értelmű szavakat a nevet igére, de legalább húszat, ha már Kosztolányi huszonnégyet talált. Így jár az ember, ha a magyartanárnőjével kezd diskurálni a temetőben. Mindjárt felidéződik egy cserépkályhás kis szoba is, ahol apámmal ketten hajolunk a nyelvtanfüzet fölé, nehogy már ne találjuk meg azt a hiányzó ötöt, meg se kérdőjelezve a kimondott számot. Kacag, somolyog, mosolyog, vihog, nyihorászik, hahotázik, rötyög, röhög, röhécsel, vihorászik, kuncog, kacarászik, heherészik, röhögcsél, nevetgél, viháncol, nyerít, kuncorászik, bruhaházik, írtam le akkorra már a vonalas füzetbe. Megvesztünk, akkor se találtunk még legalább egyet, hogy kerek szám legyen, csak ha nagyon kitekertünk, kifacsartunk volna egy szót.
Másik sír odébb, osztályfőnök, s egyben földrajz-rajz tanár. Kevesen tudtuk, hogy igazi festő, csak amikor véletlenül megláttuk a nevét már gimnazistaként a közeli városban egy műterem ajtaján, akkor kerekedett el a szemünk. Vastag, fémborítású grafitceruza volt mindig a kezében, s ha szépen kértük, néhány vonallal teljes épületeket skiccelt a rajzpapírra. Tőle tanultam, hogy ha valaminek igazán látni akarom a színét, akkor félig be kell csuknom a szemhéjamat, mert sem a vakító világosság, sem mérhetetlen sötétség nem segít a dolgok valódi értelmezésében. Lám most, hogy így tettem, a temetőből nézve a távoli kerek templom szürke kupolája is mindjárt az ő szeme színére, égszínkékre változott.