Minden rendes általános iskolában előfordul egy-két évente valamelyik osztályban: az időnként rendetlenkedő, egyébként igyekvő gyereket bagózáson kapják az alagsori mosdóban, és ezért igazgatói intőben – vagy ha pechje van, rovóban – részesül. A vezetőség példát statuál, neki pedig onnantól vigyáznia kell: még egy ilyen, és repül. A többiek közül van, aki sajnálja, mások kárörömmel vegyes izgalommal figyelik, mi fog történni. És mindig akad egy-két rohadék, akik addig nem mertek rászállni, most viszont erőfölénybe kerülnek. Ütni kezdik, mert már bátran lehet: úgysem tehet semmit.
Amikor a magyar konzervatív értelmiség elkötelezetten kormánypárti hangadói még mindig Hodász András katolikus papot ekézik az őket támogató lapok hasábjain, hetekkel azután is, hogy az atya külső-felső nyomás hatására leállította a majdnem tízezer követőt számláló videóblogját, világossá teszik, hogy bizony, a gyáván kaján gyerekek közé tartoznának ők is. Pedig amikor Hodász kiment a sajtószabadságért tüntetni, és a Szemlélek-blognak meg-fogalmazott cikkében állást foglalt a tájékoztatás függetlenségének fontosságáról, nem írt és mondott semmi újat, meglepőt, vagy felháborítót. A szabad sajtó jelentősége és szerepe nem morális kérdés, hanem világnézettől és vallástól független, vitathatatlan lételeme minden jogállamnak. Ezért őt pártpolitizálással vádolni, meghurcolni: értelmetlen.
Támadóinak indítéka világos: a magyar konzervatív sajtónak az a dolga, hogy flekket és pénzt nem sajnálva, terjedelmes cikkekben járassa le az egyházi körökben tüsténkedő véleményvezért, aki ott szít békétlenséget, ahol a kormánypárt a legtöbbet veszíthet. Hodász András lelkes közönsége – a pap hivatásából adódóan – alaposan lefedi a Fidesz legmegbízhatóbb szavazótáborát, ezért ha túl hangosan elégedetlenkedik, veszélyessé válhat.
És az is teljesen érthető, hogy az ügyben megszólaló miniszteri biztos erkölcsi érzékét leginkább a nemiség kérdésköre foglalkoztatja, amikor levelében az alapvető morális értékekről gondolkodik: ki tagadná, hogy a szexualitás sokkal érdekesebb téma, mint az állami pénzek elszámoltatása, a lombikprogram, vagy az embertársi szeretetről szóló főparancs?
Az viszont a krisztusi tanítás szempontjából érthetetlen, hogy miért hallgat az, akinek kötelessége lenne az elnémított pap helyett beszélni. Ha a gyerekeknek senki nem tanította meg, hogy aljas dolog azt piszkálni, aki nem tud védekezni, akkor szerencsés esetben még mindig ott vannak a tantestület tagjai, akik leállíthatják a szemétkedőket.
De hol van most a magát az abszolút erkölcs letéteményeseként hirdető háttérintézmény? Hodász megveszekedetten konzervatív nézeteit terjesztő videóival nem kell egyetérteni. A stílusát sem kell szeretni. De azt lehetetlen tőle elvitatni, hogy a munkájával és a nyilvános működésével nagyon nagy szolgálatot tesz a fogyatkozó katolikus egyháznak, melynek elvi és szakmai kötelessége lenne kiállni mellette. Ha másért nem, akkor azért, hogy a hívek biztosra mehessenek: Szent Péter magyarországi örökösei nem fekszenek be a mindenkori kormánynak. Ha az atya felettesei most lapítanak ahelyett, hogy megvédenék, sehogyan sem tisztázhatják magukat a vád alól, hogy a kormánytól kapott tekintélyes juttatás fejében hallgatnak.
Ha pedig a magyar katolikus egyház túl cinikus ahhoz, hogy a súlyos milliárdokért cserébe erkölcsi okfejtésekbe kezdjen, vagy a hitelességét firtató kérdésekbe bonyolódjon, akkor csak azt gondolja meg, mihez kezd: ki mellé áll majd, ha egyszer mégis leváltják a jelenlegi magyar kormányt?