Az elmúlt évtizedben az Európai Unió egyre nagyobb érdeklődéssel tekintett Belaruszra. Brüsszel úgy gondolkodott: az ellenségem ellensége a barátom, Alekszandr Lukasenko pedig Nicolae Ceausescut követte, aki avval vívott ki Nyugaton hírnevet magának, hogy 1968-ban nem vonult be a Varsói Szerződés csapataival Csehszlovákiába, és időnként odamondogatott a Szovjetuniónak. Ezzel már el is érte, hogy a Nyugat évtizedeken át szemet hunyt az elképesztő romániai jogsértések felett.
S lám, az utóbbi években mind több nyugati és belarusz település létesített testvérvárosi viszonyt. Ám az elcsalt augusztusi elnökválasztás és az azt követő események láttán az unióban mind többen kénytelenek belátni: az ellenségem ellensége ettől még nem lehet a barátom. Lukasenko ugyan oly sokszor beszélt nemzeti szuverenitásról, de mihelyst szorult körülötte a hurok, Vlagyimir Putyintól kért segítséget, aki az ukrajnai stratégiát követte. Közvetlenül ugyan nem nyújtott katonai támogatást, de orosz szakemberekkel töltötték fel az állami televíziót, talán egyes gyárakat is, és hirtelenjében erőszakos, civil ruhás alakok jelentek meg Minszk és más városok utcáin, hogy kegyetlen eszközökkel tanítsák móresre a tüntetőket.
A Neue Zürcher Zeitung Európa rongyszőnyegének nevezte Belaruszt, amely a múltban oly sokszor vált a különböző országok játszóterévé. Kétszáz évig orosz ellenőrzés alatt állt, előtte pedig, kétszer annyi ideig a Lengyel-Litván Unió része volt. Bár papíron 1991-ben független lett, most különösen szembetűnővé vált, hogy ez az önállóság csak névleges. Oroszország évtizedeken át gazdasági előjogokat biztosított Minszk számára, de akkor sem enyhült az orosz szorítás, amikor Lukasenko látszólag távolodott Moszkvától.
A belarusz tüntetők példát adnak bátorságból, kitartásból Európának. Pedig a lelkük mélyén ők is tudják: reménytelen a helyzetük. Putyin magatartását látva nincs esély arra, hogy elérjék fő céljukat, az ország tényleges függetlenségét. Nincs beleszólásuk Lukasenko és Putyin ördögi játszmájába.