Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nemcsak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya meghalt, kettesben maradtunk a Böszörményi úti lakásban. Esténként zongoráztam neki.
– Legyél zseni – mondta ilyenkor apa. – Mindig fordulj szembe a múlttal.
Az orvos megmondta, hogy még egy hónapja van hátra. Nehéz az ilyesmit felfogni. Majdnem lehetetlen, mégis fel kell fogni, mert jönnek-mennek az orvosok a kórházban, de nem tudnak segíteni. Nem mondtuk meg apának, sem én, sem az orvosok, azt mondtuk, kivizsgálás, és ha jobban lesz, majd hazajöhet, néha még egy-egy hamis mosollyal biztatták is, de én úgy éreztem, hogy tudja, és az életben való természetes hit helyett ő már a halálnak való megadást választotta.
Minden nap meglátogattam, ültem az ágyánál, csak azért mentem, hogy lássam, amíg életben van, mert lesz majd egy nap, amikor már nem fogom látni. Már nem is beszélgettünk, csak ültem. Felesleges lett volna vidámkodni vagy kérdezősködni, mert már nem volt értelme semminek. Ő nem is akarta, hogy látogassam, mert nem szerette volna, ha betegnek látom. Az éjjeliszekrényén az órája, amit már nem nézett, egy kis tranzisztoros rádió, amit már nem hallgatott, az otthagyott ebéd. Szobatársa is csendben feküdt, őt nem látogatta senki, én köszöntem neki, ő visszaköszönt, amikor eljöttem, jobbulást kívántam, pedig tudtam, hogy nem lesz.
Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint játszom hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a kitartás, ami ezt a tehetséget felszínre hozta volna. Akkor már harminc éves voltam, nem érdekelt a múlt, tudtam, hogy nem vagyok zseni, alapvetően közepes képességeimmel igyekeztem jól élni, irodalmat tanítottam középiskolában, esténként pedig a Pipacs bárban játszottam. Volt barátnőm is, Pláner Ági, vékony, magas jogászlány, néha eveztünk együtt a Dunán, a saját lakásában lakott a Balzac utcában. Gyakran hívott, hogy aludjak nála, de én jobban szerettem apával élni a Böszörményi úton, szerettem vele reggelizni a konyhaasztalnál. Kávéztunk és újságot olvastunk. Délutánonként kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, a régi kedvencét, akkor azt szívtuk, néztük az ötvenkilences villamost, és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája.
Soha nem panaszkodott, úgy gondolta, hogy végülis szerencsés volt, az élet sok mindent megadott neki, mindig azt mondta, nem kell örökké mérlegelni jó és rossz között. Megöregedett, és tudta, hogy most már sok jót nem hoz neki az élet.
Néztem őt a kórházi ágyon. Tudtam, hogy már soha többé nem fogunk beszélgetni. Néha még eszébe jutott valami, összefüggéstelenül kérdezett ezt-azt, de már nem hallotta a választ. Aztán egyszer csak felém fordult. Tisztán beszélt, mint régen.
– Most már csak várunk, jó?
Igen, feleltem.