Felhő úr a tizenkilencedik században tett sétáinak befejezéséhez elérkezvén azt a döntést hozta, hogy mellette kitartó, excellens olvasóinak figyelő tekintete elől egyszer és mindenkorra elvonul, hogy helyét ugyanezen hasábon más kiváló szerzőnek adhassa át. A tizenkilencedik század a rákövetkezőhöz képest szende szűz vala még, egy fogékony, mindenre és mindenkire nyitott bakfis, s habár elkövetett horribilis tetteket, oly gyilkos indulatok nem fűtötték még, mint a huszadikat; ez vala az oka annak, hogy e sorok írója, azaz Bagaszódi Tura úr az általa kitalált Felhő urat e most véget érő sorozat kedvéért a tizenkilencedik században sétáltatta meg. Az 1800-as évek légköre megfelelő culissa vala! A szerző az ő szerény szándéka szerint ugyanis reményteli és búfelejtő szöveget kívánt construálni annak érdekében, hogy a Népszava olvasói e fictiv légköri viszonyok között enyhülést találjanak.
Oh, olvasó! Te, aki évek óta szem- és fültanúja, továbbá szenvedő alanya vagy annak a rettenetes politicai viharnak, mely hazánk egét sötétségbe borítá, megérdemled, hogy olykor olyan regiókban tehess kirándulást, melyek a mindennapi világodtól idegenek. Efféle távoli terrenumba igyekezett téged elvinni Bagaszódi Tura úr az ő hősével, Felhő úrral, ki teljes egészében a phantasia szüleménye, s kalandjai, melyeket az olvasóközönséggel megosztott, szintúgy a képzelet productumai valának – leszámítva a culinaria isteni tudományára vonatkozó articulusokat. Merthogy most, az őszinteségnek ebben a kivételes órájában a tisztánlátás végett néhány dolgot be kell vallani; és e bevallandó részletek közé tartozik, hogy Bagaszódi Tura úr és Felhő úr jellemvonásiban vannak, hogy úgy mondjuk, azonosságok. Mind a ketten szeretnek írni és mind a ketten szeretnek enni, habár Felhő úr az állatvilág tagjai közül oly egyedeket is szívesen elfogyaszt, melyeket Bagaszódi Tura úr nem kedvel. Ha van olvasó, ki emlékezik még Felhő úr súlyos lerészegedésére a Rózsák terén, most talán csalódni fog, de az igazság az, hogy az a bizonyos lerészegedés a valóságban nem történt meg : ami a tárcza alapját képezte, az csak a tér maga, hiszen gyönyörű fővárosunknak oly kedves, meghitt sarka a Rózsák tere, hogy annak Felhő úr, pontosabban szólva Bagaszódi Tura úr feltétlen emléket kívánt állítani.
Felhő úr az ő illanó neve ellenére igyekezett minél valóságosabb testet ölteni, ez vala az oka annak, hogy oly sok magánéleti részletet kívánt elárulni életéről, mely részletek nem azért publicáltattak, mert fontosak lettek volna, hanem kizárólag azért, hogy Felhő úr fictiv személyiségének phisicai valót kölcsönözzenek. Ez vala az oka annak is, hogy szerző és hőse a társadalom két különböző rétegéből jöve : Felhő úr több generatióra visszamenő polgári cultura szülötteként sétált a naiv tizenkilencedik században, holott maga Bagaszódi Tura úr több generatióra visszamenőleg plebejus volna, még ha ennek különösebb jelentőséget nem is tulajdonít. Ő ugyanis azt a liberalis és egalitarianus elvet vallja, hogy az emberi individuumot nem az ősei, hanem saját erényei és hibái minősítik; a család fundamentuma pregnans jelentőséggel bír ugyan, ám ahhoz az egyéni teljesítményhez képest, amit az individuum az asztalra lerak, mégis semmi az!
Felhő úr hadd árulja el ezen a ponton, az őszinteségnek ennek a hamarosan befejeződő periodusában, hogy a latin nyelvnek, melyből ebben a sorozatban az excellens olvasóközönség oly sok exemplumot kapott, a valóságban nincs oly biztos birtokában, mint aminő biztosságot Felhő úr budapesti sétái feltételeztek; Bagaszódi Tura úr ifjú arszlán korában, mikor post gradua járt egyetemre, latinból az év végi vizsgán mindössze közepes (3) érdemjegyet szerzett. Végezhetett volna előrébb is, kaphatott volna jeles (5) érdemjegyet is, feltéve, ha a szigorlatra becsületesen felkészült volna; ám Bagaszódi Tura úr már akkor is firkászéletű, léha, literátus ember vala, és inkább magyar kortárs szerzők prosai műveinek olvasásával töltötte kincset érő idejét, semmint a latin nyelv biflázásával. Ennek dacára valami keveset az egyetemen latinból ugyan megtanult, viszont azt a keveset is elfelejtette már; szerény tanulmányai mindenesetre elegendőnek bizonyultak arra, hogy e sorozat hősét, Felhő urat némi latin jártassággal ruházhassa föl. Igaz, ha az ember oly elvetemültségre ragadtatná magát, hogy hirtelen latinul kezdene tanulni, akkor először magyar szerzőket kellene olvasnia a XVIII-XIX. századból, többre megy azokkal, mint a száraz nyelvtankönyvekkel, hiszen a magyar írók századokon át a latin nyelv bűvöletében élvén igyekeztek a magyar irodalom javára tevékenykedni; és az ő nyomukban sétálgatott e hasábokon maga Felhő úr is, ki most sétája végéhez érkezett.
Köszöni figyelmüket Bagaszódi Tura úr, azaz Kácsor Zsolt, akivel az újságnak ebben a sarkában jövő héten találkoznak majd. Ami pedig Felhő urat illeti: most az Andrássy úton lépdel, mindjárt befordul a Bajza utcába, de még visszanéz, elköszön, és most, igen, most eltűnik a sarkon.
