Amikor Alberto Barbera művészeti igazgató bejelentette, hogy a járvány ellenére megtartják a 77. Velencei filmfesztivált, a világ összes tömegrendezvényének a szervezője egységesen tette fel a kérdést: Hogyan? A válasz, nem olyan egyszerű, de ha egy mondattal kell a megoldást jellemezni, akkor az lenne, hogy Olaszországban egészen másképpen áll mindenki a Covid-19 járványhoz. Utazási eszközökön és közösségi helyeken mindenki maszkot visel, a kézfertőtlenítők effektíve minden sarkon ott vannak, ha pedig vonatra száll az ember, kap egy biztonsági csomagot, fertőtlenítővel, maszkkal és dobozos vízzel. A lakosság pedig szigorú a „rendetlenekkel” szemben, a helyiek szerint Velencében meg már szinte agresszívan lépnek fel: azaz nincs orr alá csúszó maszk, mert könyörtelenül beszólnak erre. Augusztus végén, pár nappal a fesztivál előtt például az olaszok lelökdöstek egy német turistát a vaporettóról, mert út közben levette a maszkot.
Egyszóval a fesztivál erős alapokon dolgozott, amikor meghozta a saját szabályait: a körbezárt területre csak test hőmérséklet mérés és a táskák átkutatása után lehet bejutni, a maszkot non-stop viselni kell – vetítőkben, az épületekben és a szabadban egyaránt – és a vetítésekre csak és kizárólag online regisztrációval lehet bejutni. A termekben minden második szék „blokkolt” és nem lehet variálni (így sosem ül elénk senki, ez pedig extra kényelmes), ha esetleg látunk egy jobb helyet, a biztonságiak nem engednek átülni, hogy ha esetleg a koronavírus miatt kontakt követésre lenne szükség, akkor a helyes adatokkal rendelkezzenek. De ha az újságíró tudósítani szeretne, hasonló a procedúra: pontosan könyvelik, hogy a sajtó zóna melyik részén, asztalánál dolgoztam. Egyszóval, minden mozzanatot rögzítenek. Nem véletlen, hiszen ez most komoly presztízskérdés a Biennále vezetőinek, hogy bizonyítsák: járvány alatt is lehet fesztivált rendezni kellő odafigyeléssel. Talán, később ezt a nézetet más országokban is átveszik…
Az első versenynap mozgófilmes élményei egyértelműen a művészet erejét bizonyították. Pedro Almodóvar Emberi hang, Jean Cocteau azonos című monodrámáján alapuló etűdjében Tilda Swinton – akit nem mellékesen a fesztivál egyik életműdíjasa – remekel, mint a frissen elhagyott színésznő, akit még egyszer utoljára felhív a szerelme. A pazar, hogy nem kell megállnunk a szokásos almodóvári eszközöknél, mint a szépen bemutatott érzelmi thriller, mert ami igazán izgalmas, hogy a kamera időnként kilép a perspektívából. Pontosabban fogalmazva nagy svenkek olykor megmutatják, hogy Swinton egy stúdióban felépített díszletben játszik. Majd később ő is kilép onnan, hogy aztán egy idő után felgyújtsa az egészet és a kutyájával, kilépve a valóságba – a stúdió épületéből – új életet kezdjen. Ha ezek alapján arra gyanakodunk, hogy a mester egy koronavírus miatti zárlat parafrázisként készítette legújabb művét, nem járunk messze a valóságtól, hiszen a rendező a sajtótájékoztatón direkt elmondta, hogy az életünk most egy beadagolt fikción alapul. Azzal, hogy bezártak most minket az otthonunkba, nagyon sok szempontból veszélyes, mert szavai szerint egyesek elhitették az emberiséggel, hogy ha rabosítja önmagát, ott lesz minden a házhoz rendelt kajától egészen a szerelemig. Ez pedig káros hazugság. Almodóvar szerint pedig az ellenméreg erre a mozi: hiszen egy filmet közösségben megnézni ünnepi esemény. Érdekesség: az Emberi hangot a karantén feloldása utáni napon forgatta le, de napok múlva újra munkához lát, mert attól tart, hogy lesznek még korlátozások a közeljövőben.
Mindemellett még azt kell mondanom: nem Almodóvar volt a „legnagyobb szám” a mustra elején, hanem Jasmila Zbanic bosnyák rendező, aki Quo vadis, Aida? című versenyfilmje felér egy kiütéssel. Zbanic már az első filmjével, a 2006-os Szerelmem, Szarajevóval megmutatta, hogy elképesztő érzékenységgel tud mesélni a boszniai háború okozta traumákról, miképpen ezt több dokumentumfilmben is tovább vitte. Nemzetközi koprodukcióban, nagy költségvetéssel elkészítette az eseményeket közvetlenül bemutató filmjét, mely a srebrenicai mészárlás heteit mutatja be, melynek során több mint nyolcezer bosnyákot mészároltak le szerb katonák és mindezt az ENSZ által delegált békefenntartó erők nemhogy nem akadályozták meg, hanem fej lesütve még asszisztáltak is. Zbanic van már annyira cinikus és keserű művész, az Aidát immár intellektuális és érzelmi rétegeken túl elementáris erővel ruházta fel. A címszereplő hőse a műnek, Aida tolmács az ENSZ bázison és ő az, aki a sok, nála erősebb akarat ellenére meg akarja menteni a családját a város eleste után. A fikciós cselekményszál mellett sok fájó tényt mutat meg a rendező. Ami történt, azt kikutatta és az emberi gyarlóságokat az arcunkba vágja, ahogy Velencében fogalmazott, be akarta venni az immár huszonöt éves politika aknamezőt. Sikerült neki, ízléssel. Nem a szerbeket állítja be fő bűnösként, még Ratko Mladic karaktere sem szimplán sátáni, van humánus éle is. Sokkal kevésbé bánik kesztyűs kézzel a holland békefenntartókkal, de a főbűnösök mi vagyunk: az érdektelenek, a tudatlanok, a tétlenek. Zbanic elemi módon sújt le ránk, a film stílusa, atmoszférája és a tempója nem enged, lenyomja a pusztulást. Majd ezek után, még egy olyan epilógust kanyarított lezárásként, melyek szintén csak tények. Igaz, szívszaggatóak. És mindezt viseljem el maszkban!
